Mt 14,13-21 De a nép tudomást szerzett róla, és gyalogszerrel utána ment a városokból. Amikor kiszállt, már nagy tömeget talált ott. Megesett rajtuk a szíve, s meggyógyította betegeiket. Amikor beesteledett, odamentek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „Elhagyatott itt ez a hely, s már az idő is későre jár. Bocsásd el a népet, hadd széledjenek szét a falvakba, hogy élelmet vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” „Csak öt kenyerünk van, és két halunk” - felelték. „Hozzátok ide!” - mondta, s meghagyta, hogy a nép telepedjék le a fűre, majd fogta az öt kenyeret meg a két halat, föltekintett az égre, és megáldotta őket. Ezután megtörte a kenyereket, odaadta tanítványainak, a tanítványai pedig a népnek. Mindnyájan ettek s jól is laktak. A maradékból tizenkét kosarat teleszedtek. Az asszonyokat és a gyerekeket nem számítva mintegy ötezer férfi evett.

Merthogy már jó ideje nem olyan természetes, hogy a kenyér szaporodik, hiszen heveny szószaporítással azt is megideologizáltuk, aminek természetesnek kellene lennie. A séták és a megmozgatott test szükségéből fitness-t kreáltunk, a jóleső természetes táplálkozást tudományossá tettük még annak a vállalásával is, hogy úgy jó tízévenként nevetségessé válunk, amikor bebizonyosodik, hogy az, amit mondtunk még akkor sem igaz, ha mínusz eggyel megszorozzuk. Általában a tettek, a kenyér valódi és képletes osztása helyett szószaporítást végzünk, és elmagyarázzuk, hogy az miért nem úgy igaz. Igazán nem csodálkozhatunk, ha vezetőink - tisztelet a ritka kivételnek - ugyanebből az alapból származva, kosárba összegyűjthetetlen maradékú, képletes adományokat osztogatnak.
S ahogy a présben az anyag, egy ideje már magunkon is láthatjuk, hogy alakulunk a nyomás alatt. Nem tudom, hogy Jézus szavait, melyeket olyan ritkán idézünk, amikor úgy látjuk, hogy emberileg megoldhatatlan probléma előtt állunk, hogyan értenénk, amikor - mondjuk - "specialistát" vennénk igénybe, amikor a szép szavak helyett most már tenni kellene valamit, és erre oda küldjük vissza a delikvenst, ahogyan a tanítványok az összegyűlt népet, ha valóban tenni kell értük, ahonnan eredetileg kiemeltük őket.
Csaknem minden szimbólumával együtt elvészni látszik az étkezéseink szakrális jellege, mely lehet ugyanolyan szakrális, legalábbis Jézus szemében, mint a "prédikációja". Rögzült feltételes reflexként kerülünk minden olyan szót, mozdulatot, tán még gondolatot is evéseink során, ami arra utalna, hogy életünknek ehhez a fontos mozzanatához lényegileg köze van Krisztusnak. Ha pedig nincs meghívottként Jézus közöttünk, vajon ki fogja elmondani az igét: "Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!"? Hogyan képzeljük, hogyha a tanítványokat emlékeztetni kellett, akkor bennünket nem, mert "magunktól" tudnánk, valóban nem kell onnan elmenniök, ahol Krisztus osztó kezével jelen van.
A hosszú történetből csupán egy sornyi az az esemény, ami nekünk hiradókat tölt ki. Csak szemelvényesen: az étket elküldték, megérkezett, ellopták, szétosztották, kifosztották, máshová került, elrabolták, megmérgezték, leárazták, pénzért osztogatták...
Pedig a lényeges dolgok már régen megtörténtek, mire az étek elénk kerül... Mi már csak csodálkozhatunk, hálát adhatunk éppen aszerint, Kit is választottunk...
- DI -