Tizennyolcadik alkalommal rendezte meg a kézművesek seregszemléjeként is ismert Mesterségek Ünnepét a Népművészeti Egyesületek Szövetsége a Budai Várban. A négynapos, olasz tánckarokkal és zenekarokkal színesített rendezvényre a cyberpress is kilátogatott.

Augusztus huszadika körül mindig nehéz feljutni a Budai Várba. A három naposra nyújtott Szent István napi ünnep, pedig még jobban megterhelte az oda vezető utakat, és a tömegközlekedést. További bonyodalmat okozott a Munkácsy-kiállítás és az oda is igyekvő tömeg. A tömegközlekedési vállalat sem volt a helyzet magaslatán, hiszen a Deák téren egy csuklós busznyira való tömeg gyűlt össze, ennek ellenére mégis egy szimpla járat érkezett, amelynek megtöltése pillanatok alatt, és veszekedés (!) nélkül sikerült. A dugókkal és a minden évben az előző esztendeinél fantasztikusabbnak beharangozott tűzijáték előkészületei, valamint a szokásos repülőshow miatt útlezárásokkal teletűzdelt városban végül háromnegyedóra alatt sikerült megtenni az egyébként 20 perces utat.

A Várban a korábbi évekből már megszokott látvány fogadta a látogatót: egyfajta ingyenes ízelítő a Mesterségek Ünnepéből a volt hadügyminisztérium és az elhagyott ásatás közötti területen. A bocskortól kezdve a könyveken át az elmaradhatatlan kürtős kalácsig szinte mindent lehetett kapni. Igaz nem túl olcsón. A kézműves tárgyaknál az egyediségüket kellett megfizetni, a kalácsnál pedig azt, hogy az éhes ember egy-egy ünnepen könnyebben költi a pénzt. A hosszú „étvágygerjesztő” a vár legbelső udvaráig tartott, ahol egy mini Globe színházban táncház, valamint népzenei estek szórakoztatták a spontán összeverődő közönséget, és a Munkácsy kiállításra bejutni szándékozókat.

Ahhoz azonban, hogy a vásár színe javát is meg lehessen tekinteni belépőt kellett venni. Amely a magyar pénztárcákhoz mérten olcsónak számított. A gyermekeknek mindössze 300, a felnőtteknek pedig 600 forint volt a beugró. Mindhárom bejáratnál sült hús, és kolbász illata keveredett a tomposéval (kelesztett tészta szalonnával, hagymával, tejföllel és sajttal megszórva). Az éhségérzetet azonban rögtön lehűtötték az árak. Egy kolbász 600, egy kalács 400 forintba is kerülhetett. A sör viszonylag olcsó, 350-400 forint körül mozgott. Az üdítők viszont szemérmetlenül drágák voltak. Egy fél literes tea 400, egy üdítő 350, míg a víz is 250 forintba került.
Túllépve a kellemetlenül kinéző étel és italárakon a városi ember sok új dologgal találkozhatott. Köztük a csipkeveréssel, kovácsolással, illetve a fafaragás művészetével. A merészebbek akár ki is próbálhatták valamelyiket, de a nézelődők és vásárolni vágyók száma mindig több volt. A kézműves áruk ugyan nem tartoztak az olcsóbb dolgok közé, mégsem számított az ablakon kidobott pénznek az, amennyit kifizetett érte a vásárló. Hiszen a nagy műgonddal és hosszú órákon át készített porcelánjátékokat ma már semelyik nagy nem gyárt. Ahogy kézzel készített bőrcsizmát sem nagyon kapni a cipőboltokban. Egy mennyasszonyi ruháért pedig nem sok a 65 ezer forint, hiszen a szalonokban sem olcsóbb.
Akiket azonban mégis elrémisztettek az árak, azok a díszvendég olasz együttesek és tánckarok vidám produkcióival üthették el az idejüket, és gondolhattak arra, hogy jövőre talán merészebbek lesznek, és nem csak nézelődni jönnek ki, hanem egy kiveszőben lévő szokást is felelevenítenek, vásárfiát vesznek a szeretteiknek, vagy éppen maguknak.

Szöveg és fotó: StD