Mt 25,14-19 Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott.

Nem mintha a világi időszámítás szerint annyira ragaszkodnánk úgy általában a számadáshoz. "Divattá" legfeljebb azért lesz, mert hírértéke van annak, ha egy kis ország nyomorultjai mellett van, akinek a milliárdjai gyarapodnak. Általánosan kötelezővé pedig azáltal válik, mert társadalomban, alkalmazásban és egymásból élünk, mert most már többnyire mások vagyonáról, mások adóforintjairól kell elszámolnunk.
Idáig a mi szintünkről is rendben van a dolog. Részvényes és főrészvényes tudni szeretné, ha már ránk bízza vagyona egy részét, hogyan sáfárkodtunk vele.
Ha az elgondoltakat most magunkra, ha Isten és a mi kapcsolatunkra konkretizáljuk, akkor adott a kérdés: hogyan és milyen vagyon jutott hozzánk, miről, kivel és mikor kell elszámolnunk? Az evidencia szintjére eljutni a témában nem könnyű. Szent Pálnak is jó néhány útjába, kerülőjébe és Pál-fordulásába került, amíg leírhatta a saját tapasztalatából: "De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan."(1Kor 15,10)
Ő tehát úgy gondolta, hogy a kegyelem az, ami a javakat, ami "Isten vagyonát" közvetíti, ami részesévé tesz annak a számos talentumnak (talán nem is annyira tehetségnek), de hitnek, reménynek és szeretetnek, melyeket éppen a kegyelemnek a révén kapunk meg. Arról, hogy ez nagy vagyon-e, hogy ez a részesedés milyen értéket képvisel, azt elsősorban azoktól kellene megkérdezni, akik valamelyiknek a híján vannak. Ha őszinte választ sikerülne kicsikarnunk, akkor sok meglepő dolgot hallanánk.
Ennek az ismeretnek a birtokában most már megkérdezhetnénk magunktól: szabad-e ezt a kincset elásni, mások elől rejtegetni, legalább nem megpróbálni, hogy "közkinccsé" váljon, hogy gyarapodjon? A "gazda", aki a teljes sajátját osztogatja mindenki más nélkül is valóban ismeretében van annak, milyen kincsnek, milyen gyarapítható vagyonnak, mondhatnánk ma, milyen "kurrens" dolognak vagyunk általa a birtokában. S ami a legfontosabb: akinek létéből fakad minden garantált növekedés, vajon helytelenül dönt, amikor alkalmatlan eszköznek minősít?
A szolga teljes értetlensége - most már félretéve a példázat szereposztását - igazán ott derül ki, amikor arról beszél, hogy a Gazda vet, hint és szór, holott a hívő ember elemi tapasztalata, hogy Isten Magát hinti, veti és szórja a kegyelmen keresztül, így Ő maga a vetés. Ha Istennek egy olyan cselekedetét kellene megemlíteni, ami igazán Rá jellemző, akkor sok keresztény az Eucharisztiát említené: az eseményt, amikor az önmagát adó Isten gazdagít. Az el nem fogadó ember alkalmatlan a gazdagságra. A földi szentenciát hamar kimondjuk az ilyenre, de mit mondjunk arra, aki a megfizethetetlenben élhetetlen?
- DI -