Mk 1,14-20 János elfogatása után Jézus Galileába ment, s ott hirdette az Isten evangéliumát és mondta: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András - halászok lévén - épp hálót vetnek a vízbe. Jézus ezt mondta nekik: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.” Rögtön otthagyták hálójukat és követték. Alig ment valamivel tovább, megpillantotta Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hálót szedték rendbe a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat Zebedeust, halászlegényeivel a bárkában, és a nyomába szegődtek.

Sokan abban a tévhitben élik le az életük nagy részét, hogy ha beülnek az iskolapadba és van valaki a padok előtt, akkor ők máris tanítványok. A tévhit csak folytatódik és erősödik, ha érettebb korban történik mindez, és ha történetesen az, aki a padok előtt áll, egy híres ember. Pecsétértékűvé válik a bizonyosság, ha a híres ember egyszer visszaköszön, hát még, ha kezet is fog velünk. Az idősödő embert kimondottan szórakoztató humor forrása a helyzet, amikor mind a nagynevű, mind a soha-nem-hallott-nevű mesterek tanítványai úgy szaporodnak, mint Saulusok a damaszkuszi kapu előtt.

Legtöbbször a mester maga választ tanítványt, és a tanítás valamint az első próbaévek után ő maga nyilvánítja ki valakinek a tanítványi mivoltát. A tanítvány önmaga csak a saját szándékáról beszélhet, nem magáról a tényről. A tanítványi lét elsősorban a szellemi kapcsolatot és folytonosságot feltételezi: a tanítvány a mester szellemében él és adja tovább a tanítást. Vannak szakmák, ahol a turpisság hamarabb kiderül, főleg az ú.n. egzakt tudományok területén, de a szellemiséget változatosabban, talán a külső szemlélő szemével nézve szabadabban képviselő tudományok esetén még az is előfordul, hogy az erőszakos, magában túlságosan is bízó tanítvány-jelölt meghamisítja visszamenőleg a mestere tanítását. Ideje hát egy-két szót szólni a tanítványi mivoltról, már csak az újszövetség részletének értelmében.

Jézus egy alkalommal beszél szó szerint (expressis verbis) tanítványról, amikor az üldözésüket jósolja meg, mert nem nagyobb a tanítvány mesterénél. Minden más alkalommal az evangélium megfogalmazói mondják ki a tanítvány szót. Jézus nem tanítványokat, hanem halászokat hívott meg emberhalászatra, követésre, annak megnézésére, hol lakik, hol szenved, hol feszítik keresztre. Hogy utólag és nem irigylendő körülmények között igazi tanítványként követték mindenben a választottak a Mestert, az csak utólag derült ki.
Minél nagyobb, minél fontosabb, és - napjainkban is tapasztalhatóan - vélt egzisztenciális fontosságú a tanítvány-lét, annál inkább töltik ki a teret a szellemi utódok, lett légyenek is bármely messzire a forrástól.

Míg mi másokat figyelünk és csóváljuk sokszor a fejünket, addig az evangélium kérdése itt és most számunkra az, hogy mi folytatói vagyunk-e ennek az emberhalászatnak? Meghívott-e Krisztus valamelyikünket (mindannyiunkat) a tanítványságnak erre a bizonyítékként szolgáló feladatára, s azt az Ő szellemében gyakoroljuk-e?
A helyzet egyéb konkrétumai (pl.foglalkozás elhagyása) az én gondolataimban úgy csapódnak le, hogy valamit abból az emberből, aki eddig nem volt tanítvány, minden bizonnyal hátra kell hagyni. Ennek egyénre szabottak momentumai, ezek, melyek nem megértendők, hanem csupán elfogadandók.

Márpedig a tanítványok ugyanúgy megítéltetnek, mint akik csupán potenciális jelöltként csak Tőle várják a megszólítást és a választ napi beszélgetéseikben: mik is vagyunk valójában, Uram?
- DI -