Mk 1,40-45 Egy leprás jött hozzá, térdre borult előtte, s így kérte: „Ha akarod, megtisztíthatsz.” Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta kezét, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. De Jézus szigorúan ráparancsolt s elküldte, ezt mondva neki: „Vigyázz, ne szólj róla egy szót sem senkinek, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” Ám az, alig hogy elment, mindenfelé híresztelni és terjeszteni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett nyilvánosan be a városba, inkább távolabbi, csendesebb helyeken tartózkodott. Az emberek mégis mindenünnen jöttek hozzá.

Ha van helyzet, amibe a kor embere nem szeretne kerülni, ha van állapot, amire gondolva küzd éjt nappallá téve, ami ellen lázad minden erejével, minden nem szégyellt eszközt bevetve, akkor ez az, a kiszolgáltatottság. Az irtózat forrása többrétegű. Tudat alatt nyilván ott munkál benne az ösztönös félelem, a közvetett, a harmadik jelrendszeren keresztül kapott információ, de akár a már közvetlenül megszerzett tapasztalat, hogy van ilyen. Tetézi ezt az őszinteségi roham pillanataiban fogant felismerés, hogy valamilyen módon akár ő is részese egy másik ember ilyen kiszolgáltatottságának. S ha ő igen, akkor mások mennyivel inkább!
Ismert komikusunk szállóigéje óta ("Tud úszni? És ha megfizetem?!") is tisztában vagyunk vele, hogy sokkalta dominánsabb a belső indíttatás hiánya, semmint a fizikai képtelenség abban, hogy ilyen helyzet kialakulhat. S a történelem és az üdvtörténet eseményei is csak azt erősítik, hogy mindenki ellenére is kialakulnak azok a helyzetek, amikor már más nem marad, mint a másik jóindulata, mégpedig úgy, hogy erre semmilyen előzetes módon rá nem szolgáltunk (sem idézőjelben, sem anélkül).
Egy idő után az újszövetség leprása jár így, de nem nehéz megvonni a párhuzamot korunk sok testi és szellemi pestisesével, akik "nem érdemelték ki" a jóindulatot, akiknek "nem jár alanyi jogon" a tiszta lap, a bocsánat, ha éppen nem erről szólna az egész keresztény tanítás, ha ebben a példában és az azóta eltelt idő számtalan esetében nem lenne kihez fordulni! „Ha akarod, megtisztíthatsz.”
Vegyük észre, hogy Jézus nem lepődik meg. Amennyire nem "természetes" egy római százados, egy nem zsidó kultúrkörben nevelkedett pogány szájából a hitvallás, annyira "velejárója" a dolgoknak ilyen esetekben az, hogy a delikvens mindenbe kapaszkodna.
Mielőtt azonban minden nyomorúság perzisztálását az Ő nyakába varrnánk, mielőtt kötelességszerűen előírnánk Neki mindenki meggyógyítását, azért egy pillanatra gondoljunk arra, hogy az odafordulás is csak egy az alternatívák (depresszió, gyűlölet, méltatlankodás, öngyűlölet és önmegsemmisítés) sorában. Nem akármilyen, komoly, belső, "vektorral" rendelkező fejlődés eredménye a gondolkodás második fázisa (én tehetetlen vagyok, de Ő mindenre képes). S ha hozzávesszük még azt, hogy a Teremtő szabad akarata éppúgy hozzátartozik a szeretet megnyilvánulásai közé, mint az automata-szerű gyógyulás, akkor érezzük igazán, hogy mennyire "rizikós" is, mennyire nem balkézről veendő mindaz, amitől Isten segítségével megszabadulunk.
S ha minden happy enddel végződik, akkor is megmarad egy megválaszolandó kérdés, mely mindannyiunk leprájának "látlelete". Válaszolnunk kell a ki nem mondott kérdésre: hol voltál addig te, a leprás barátja, amíg Jézus gyógyított?
- DI -