Mk 2,1-12 Néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy a házban van, annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hirdette nekik az igét. Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.” Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondolatokat forgattak magukban: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?” Jézus lelkében belelátott gondolataikba. „Miért gondoltok ilyeneket magatokban? - kérdezte. - Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!” Az felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment. Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.”

Amikor a pálfordulás egyszeriségét - először egy kifejezést alkotva, majd minden kóklerség spanyolfalaként felállítva - "közkinccsé" tettük, akkor kicsit megnyitottuk az utat ahhoz, hogy az isteni kegyelem számunkra sokszor kiszámíthatatlan mindenkori egyszeriségét, alkalmiságát úgy hirdessük meg, mint egy rulettkerék sokak számára kísértő, de fatalista pörgését.
Az általánosítás, az emberivé formálás és befolyásolás sok testi és szellemi nyomorúság látszólagos vesztesét mozgósította és vezette el a damaszkuszi kapuhoz vagy a halászház bontandó tetejéhez. Számos emberi momentummal tarkított, Isten által nem "validált" magyarázat, "sansznövelő tipp" látott napvilágot.
Vajon a béna meggyógyításával csak a szombat megünneplésének humán "kinövéseit" nyesegette volna Jézus, a lelkek kertésze? Nincs szó bűnről és büntetésről - legalábbis nem úgy, mint ahogyan az a kortárs agyakban ok okozati összefüggésben élt - (még) nincs szó bűnbocsánatról, kiengesztelésről, általános elégtételről, csupán irgalomról és nem korlátozható szeretetről.
Valamennyire maga a történet és - hogy nem a levegőbe beszélek, a kortárs evangélisták hozzáfűzött szavai - és a kommentár is "változékony", erősen egyéni ízekkel fűszerezett. A szálak összebogozódtak, s vajon kinek van joga a zilált gubanc átvágására, egy huszáros suhintásra, hogy tisztán és egyszerűen a helyére rakja a dolgokat, ha Isten nem tartotta fontosnak, hogy expressis verbis elmondja minden bénaságunk, leprásságunk és nyavalyánk okát, célját, következményeit.
A végső megoldás emberi-szellemi torzszüleményéről már tragikus tapasztalataink vannak. Amikor a történetből azt az egyetlen következtetést vonjuk le, hogy a végső megoldásnak isteninek kell lennie, akkor nem ilyenre gondolunk, hanem olyan lehetőségre, mely minden testi-szellemi esendőségünk nem keserű orvossága, melynek folyamatossága - akár gondoljuk, akár nem, akár mondjuk, akár nem, akár mindenki számára nyilvánvalóan történik, akár csak belső történésként -, általános orvosunkon keresztül a "rendelkezésünkre áll".
Az igazság pedig az, hogy valójában - mivel erről sincs kimondott igénk - nem tudjuk, hogy miből áll a gyógyulásunk: abból-e, hogy leeresztett ágyunkkal a hónunk alatt távozunk vagy abból, hogy terhünket mások segítenek továbbcipelni legalább a bizalom és az utólagos belátás jogos reményében.
- DI -