Mk 9,2-9 Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból.

Egyénien, sokszor meglepően sajátosan, de a legtöbbször teljes környezetünket és fejlődésünket reprezentáló módon válaszolunk gondolatban vagy a valóság kézzelfoghatóbb módjain a színeváltozásra. A válasz éppen ezért - mondhatni, a modern idők eszközeire is hivatkozva, tesztszerűen - mindig jellemző. Jól kifejezi azt, stacioner módon, hogy hol tartunk, és az előidézett változásban, dinamikusan, azt is, mire vagyunk képesek.
Egyre általánosabb és egyre bátrabb hangon hallatszik sokfelől a vélemény, miszerint mindenkinek van Tábor hegyi élménye, melyet vagy eltitkol vagy nem, vagy lassan engedi az idő műltával szellemi hang- és fényszigeteléssel borítani vagy nem, de létezik. Mondhatnánk úgy: Jézus mindenkinek bemutatkozik. Sejtet magából valamit, engedi, hogy hitelszerűen, átmeneti használatra arra a fényességre jussunk, mely természetes közege. Hozzájárul, hogy éppen a legjobban szeretett apostolai szintjén meghívót kapjunk az evangéliumi történet megértésére.
Az élményt - bár tartalmával együtt hozzátartozik a valósághoz - mégis a titkolandók közé soroljuk a legtöbben. Érezzük, hogy nincs meg hozzá lényegesen leszűkült látokörű világunkban a fogadó hajlam, ahol a még nem látott és bizonyított Földön kívüliekkel habozás nélkül kapcsolatot kívánunk létesíteni, de a valóságon belüli, a földi létben is bizonyított Istent nem soroljuk a terveink, sőt a figyelembe veendő szempontjaink közé sem.
Nem tudom, hogy a színeváltozás leghangsúlyosabb elemeivé nem azok váltak-e, melyek sci-fi szerűvé, adrenalinszint emelővé teszik a történetet, miközben azok a tartalmi momentumok, melyek Isten szeretetének "beavató", elővételező eseményeit jelzik kizáratnak a képzeletünkből. (Itt még véletlenül sem egy gnosztikus birtoklás megvalósulására tessék gondolni.) Úgy gondolom, hogy az ilyen fajta részesítés - a szentségek vételével együtt - csak arra felhatalmazás, hogy a most már "célirányossá vált" jónak a megvalósításával végezzünk szolgálatot a világban.
- DI -