Jn 12,20-33 Azok között, akik fölmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából volt, és kérték őt: "Uram, látni szeretnénk Jézust!" Fülöp elment és szólt Andrásnak, mire András és Fülöp elmentek, és szóltak Jézusnak. Jézus ezt felelte nekik: "Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Azt, aki szolgál nekem, meg fogja tisztelni az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától? De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!" Erre szózat hangzott az égből: "Már megdicsőítettem, és újra meg fogom dicsőíteni." Az ott álló tömeg, amely ezt hallotta, azt mondta, hogy mennydörgés volt. Mások így szóltak: "Angyal beszélt hozzá." Jézus azt felelte: "Nem miattam hangzott el ez a szózat, hanem miattatok. Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok." Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.

A címbeli kifejezés a nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliumrészletével két síkon is asszociálható.
Az egyik a tanítás "céltárgya", alanya, aki minden ragasztott tolla és a nagy forróság ellenére is szárnyal, az a Jézus körül élő földműves, aki éves körforgásban éli meg a legközvetlenebbül az élet és halál csodáját, s ezen a legkevésbé sem csodálkozik: természetesnek találja.
A másik megcélzott csoport azokból áll, akik enélkül a természetes tudás nélkül, tudálékosan (elméleti szinten) akarnak szárnyalni, és állandóan visszazuhannak a földre. Nincs meg az a "röghözkötöttségük" a tudás tárgyában, hogy kellő távolságba merjenek emelkedni.
Mindkét asszociált példa paradoxonok sorozata, csakúgy, mint a természet, s mint amilyen maga Jézus elhangzott tanítása is. Maga a válasz is emberi nyelven nagyon közvetve és nagyon az elmondottak végén található a részlet elején elhangzott kérésre: Jézus vonzza az embereket, s ez természetes, valamilyen módon ez a feladata a földi életében, s ez marad a feladata a halála és feltámadása után is. Itt kapcsolódik a 4. vasárnapi evangéliumhoz a történet. A felemeltnek, a felmagasztaltnak feladata van. Tekintetet és embert kell vonzania. Nem felesleges játék a szavakkal, ha azt mondjuk, hogy Jézus ma is vonz, de sokak számára nem vonzó. A vonzódás egyik szála kétségtelen a gyermeki szintű vonzódás az ismeretlenhez, a megtapasztalás vágyával. Ugyanez az összetevő csábít sokakat olyan vallási tapasztalatszerzésre, melyet még értelmezni nem tudnak. Csábít a halálba, melynek élet-értelmét még nem ismerik.
Talán szó szerint beleilleszthető a tévedés a szövegbe, csak az egészbe, az evangélium és Jézus életének szellemiségébe nem illik bele.
Már ott is vagyunk az evangélium jó hír voltának alapvető problémájánál, az értelmezésnél, melynek kinyilatkoztatás alapját még a szenteknek, a Tábor-hegyi élményt átélőknek is meg kellett szenvedniök talán éppen az Egyházzal szemben. Ugyanakkor az értelmezés részei tanulhatók csak meg a biblikus tanulmányokból, és semmiféle tanulmány nem ad biztosítékot arra, hogy éppen gnosztikus módon lesz tévedhetetlenül magyarázó a tudományunk.
Jézus persze nem véletlenül beszélt az életről Benne, a szolgálatról, az önfeláldozásról és a sok módozatról, melyek által az Ő életében részesülhetünk. A tudás itt válik ugyanis olyan dinamikus életté, mely túllép az emberi hősiességen, a halált megvető bátorságon és a primitív halálvágyon. Ezek nem jézusi kategóriák, s hogy mennyire szükségünk van arra az életre, amit Általa kapunk, annak igazi megmondhatói éppen azok, akik azon az úton indultak el. Akiket Jézus vonzott magához.
- DI -