Aki mindenkinek más volt - szokták mondogatni Romain Rollandról, aki, ha nem lett volna önálló gondolkodó és tekintélyes családtörténetű francia talán el is vesztette volna identitását, amint "mandinerről" visszapattanva, egy kényszerítőzés labdájaként pattogott szájról szájra, foglalkozásról foglalkozásra és jellemzésről jellemzésre.

Tulajdonképpen a kortársak közül is csak néhány barátja tudott vele mit kezdeni és természetesen tekintélyes olvasótábora, akik minden jellemzéstől és beskatulyázástól mentesen "kényszerültek" élvezni irodalmi munkásságát. Annyira más volt mindenkinek, hogy sok tévedést megengedhetett magának, sok hamar született és túl korai véleménynyilvánítást, hiszen talán saját magát is olyan emberinek tekintette, akinek alkatánál fogva "joga" van a tévedésre. Csakúgy mint a történelmi tárgyú, a NFF idején, a jakubinus diktatúrakor játszódó dráma szereplőinek.

Ez a jogosultság - tetszik, nem tetszik - ma is kényszerű áthallásokra kényszeríti a hallgatót, noha a szerző a sok jellemzés között sem spiritisztaként sem jósként, sem jövendőmondóként nem szerepel. Abba a veszélyes kategóriába tartozik, aki az általánosnak hihetően mondott emberi tulajdonságokat gyökér és alternatíva nélkül sorolja, s ezért a minden korok gyökértelen emberének hiteles kapaszkodójává avanzsál. Ha ettől az "apróságtól" el tudunk tekinteni, ha ezt ismerve képesek vagyunk leülni a soproni Kisszínháznak a kissé nosztalgikusan a nagy színház belsőjéhez alakított nézőterén, akkor élményt és katarzis-jellegű érzést garantálunk az elhatározáshoz. Mert a Szerelem és halál játéka jó darab, és a Szilágyi Tibor rendezte soproni előadás igazán kiváló.

A nagyon szolid, de ízléses és kivitelében-funkcionalitásában remek díszlet nagyban hozzásegíti a nézőt a darabba kapcsolódáshoz. A zenei betétek jól szerkesztettek, nem túl hangosak, a hangeffektek adekvátak. A jelmez a lehetőségekhez képest korhű, a pantallós nadrág és a csőcselék extravagáns öltözéke jól mutat együtt a színpadon, ötletgazdagság jellemzi.

Minden, ami a színpadon történik, eddig a pillanatig akármi is lehetne. Egy jól sikerült műkedvelő előadás, iskolai színjátszók nagysikerű próbálkozása vagy főiskolások vizsgaelőadása. Színművé, vagy ha úgy tetszik, hitelesen előadott valósággá mindez akkor válik, amikor sápadtan, kissé zavartan a színre lép Szélyes Imre. Uralkodói magatartás, vezető színészi teljesítmény és természetes viselkedés. Az első monológ végén férfias könnyek a szemek alatt: tudjuk, hogy megérkezett az, akiért a darabot kitalálták, s aki miatt azt érdemes megnézni. A teljesítményt csak tovább növeli, hogy az unalomnak és az ismétlés érzésének a legkisebb szikrája sem lobban bennünk, noha Szélyes egy idényen belül már másodszor játssza el ugyanazt a típust, az öregedő, nagy korkülönbséggel nősült, és megcsalatásra "ítélt" férjnek a szerepét. A kis színpad óriási előnyét is teljességében Szélyes Imre játéka nyújtja: ha képzeletben egy kamera svenkjén át csak az arcát figyelnénk, annak rezzenései, tétova mosolya, gondja és derűje, háborgása és megtalált békéje az előadás teljes élményét nyújtaná. Valami olyasmit tud ez az ember a szerény létezésen keresztül, anélkül, hogy magát az előtérbe tolná, amit csak nagyon kevesen a magyar színházi világban. Ő ugyanis nem játszik, "csupán" létezik, él a színpadon. Nagyon szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy a soproni színházi életnek ilyen szereplőjén át meríthetünk Thália szarujából.

Varga Szilvia is talán a soproni szereplések legjobbikát nyújtja. Ha Romain Rolland nem ragaszkodik olyan görcsösen a felszínes kapcsolati formák önnönformálta és saját magán keresztül megtapasztalt formáihoz, talán kevesebb lelkizéssel, a romantikus és manapság talán egy kicsit megmosolyogtató külsődleges megoldások mellőzésével, könnyebben juthatott volna el a kétszer ötven perces darab megoldásához. A szerzőnek azonban az örökölt szeretőtől az orosz özvegyig mindenkit a saját életéből - úgy látszik - bele kellett írnia a Szerelem és halál játékába. Így alapvetően egy romantikus játék kígyózik be a színpadra a művésznőn keresztül, érzelmi spike-okkal és nehezen érthető vacillálásokkal. Ez azonban a darabban van, nem a művésznő lelkében. A "hozott anyagból" gazdálkodva egy nagyon szép szerep, pozitív és katarktikus kicsengéssel távozó főszereplő kerekedik ki a tudós-feleségből (itt már lényegesen több az áthallás a Kaland hasonló alakjából).

A Rolland színmű másik nagy soproni felfedezettje számomra Dóczy Péter. Már a kerített városban is megmutatta tehetségét, itt azonban rövid néhány perc alatt egy olyan bonyolult, szinte kibogozhatatlan, igazi emberléptékű kapcsolatot épít fel, melynek gyorsasága szinte lebénítja a nézőt, brilliáns és igaz volta pedig utángondolásra kényszerít. A tömörítés ilyen fokán újabb idő szükségeltetik a politikai cselszövés és emberi kapcsolat gordiuszi csomójának átvágásához. Élményszerű színpadi jelenléte meggyőző. Méltó partnere Szélyesnek.

Varga Gábort ugyancsak a kiemelendő szereplők közé sorolom. A fékezhetetlen forradalmárnak induló, s a házba érkezésig alig több, mint ösztönlény fiatalember mind a darabban, mind a Varga Gáboron keresztül életrekeltett szereplőben nagyon rövid idő alatt szerzi meg, segítséggel, az ön- (és ember-)ismeret azon alapjait, melyekkel útnak indulhat, amely tudás nélkül "közveszélyes" lenne a további élet. Így nyer jogot a továbbéléshez és a meglehetősen tisztázatlan további harcokhoz. A szerepformálásnak különösen a második fele az, ami az élményt nyújtja, s amely visszaemlékezésre hosszú távon is érdemes.

Nagy Gábornak már volt sopronban egy politikai jellegű szerepe, abban is hatalmas és félelmetes tudott lenni, most sem kevésbé hatásos a színrelépés. Ezt a kiváló jellemformálást azzal még csak megfejeli, hogy az alattomos meghunyászkodás folyamatának átnyújtásával a rövid szerepben is emlékezeteset alakít.

Ebből a néhány, igazán villanásszerű szereplőjellemzésből is kiveheti az olvasó, nem véletlenül állítottam azt, hogy Sopronban egy nagyon jó, megnézésre feltétlenül ajánlandó, megismerésre pedig kívánatos kisszínházi előadás született. Ehhez már csak azt vegyük hozzá, hogy mennyire szükséges mindannyiunk számára a francia történelem ezen korszakának felelevenítése, s mennyire jól és képszerűen illeszkedne az egész mű az iskolai tananyagba. Én a középiskolák számára kötelező anyagként ajánlanám a színdarab megtekintését. Ahogyan a földrajzot mennyi anyagi áldozat és idő feláldozásával tudjuk gyermekeink számára élővé tenni, akkor biztosan jogos, ha az iskolák közvetlen szomszédságában a francia forradalom egy korszakának hiteles képét élmény- és eseményszerűen, könnyedén lehetne egy kiváló előadás segítségével maradandóan rögzíteni.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -