Mk 14,1 - 15,47 A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.

A szenvedéstörténet nagyívű elbeszélése kortól függően még ismeretlenül vagy már nagyon is ismerősen hangzik a fülünknek és szívünknek. Embertípustól és hittől függően, egyénre szabva és részletekben azonosulunk a szenvedő Jézus történetével, miközben még mindig akadnak apróbb-nagyobb morzsák, melyeket meg kell emésztenünk, melyeket mintha még mindig nem tettünk volna a magunkévá.
Ahogyan jól-rosszul, tökéletesen vagy tökéletlenül "lemásoljuk" Jézust az életéből vett minták alapján, mintha az evangéliumból már csak egyetlen rész maradna, amit utolsóként elsajátítva próbálunk átadni, mielőtt elé lépnénk.
Az Olajfák hegyének oly sok romantikával megrajzolt, vagy a művészet modern és szimbolista eszközeivel magyarázó imádkozó és vérrel verejtékező Megváltójáról van szó, aki az utolsó lépésekhez kér erőt. Nem először szembesülök betegek látogatásakor ezzel a félelemmel, mely a legnagyobbaknak is az utolsó elviselendők, az utolsó közvetve megbeszélendő problémái közé tartozik: megfelelni annak az elvárásnak, amit - úgy gondolják - a testvérek (és az Isten is?) elvárnak tőlük. A legemberibb szorongás és a legkisebb gyermek naív felfogása keveredik a biblikus ismeretekkel és a vággyal, hogy (legalább) halálukkal (a folyamatnak az elviselésével) követendő példává nőjék ki magukat, miután az utolsó idők kísértése már mindent lehántott róluk, ott állnak meztelenül. Kép és valóság, s egyben a kép társalkotója. Nem, már nem mások előtt, hanem saját maguk előtt, akiknek szeme elől - íme a bizonyíték - soha, senki nem tudta letörölni azt a képet, melyet Isten festett oda születésükkor, ami után annyit botladoztak, tévelyegtek, s talán most, végül visszataláltak.
Érzik, hogy már csak egy út van, most már semmi nem számít, csak a befejezés. Mennyit gondolkodtak, hogy élni hogyan kell méltón! Mennyi kis és jelentéktelen aprósággal, formalitásokkal foglalkoztak. Most ezek már mind ott várják őket a határon, a küszöbön, melyen át kell lépniük. Szeretnének Szent Pálhoz hasonlóan levelet írni, s megírni mindenkinek, hogy (2Tim 4,7-8)"A jó harcot megharcolam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró ".
Állapottól függő, de mindig iszonyúan hosszú feladat. Felvetődik a kérdezőkben, a nyughatatlan emberi elmében, hogy Jézusnak csak egyetlen ilyen éjszakája lett volna? Vajon hogyan illik bele az Olajfák hegye a Tábor hegyi jelenetbe, vajon Jézus hogyan "fejlődött", amíg eljutott a szenvedésben is példát mutató Isten Fiáig. Nyilván nem önzetlen a kérdés, hiszen az állapot mindannyiunkkal velünk él és fejlődik, s egyszer már akkora lesz, hogy nem lehet megkerülni.
A nagyheti liturgia része a hódolat a kereszt előtt. Talán nem felesleges, ha ezt a hódolatot összevetjük egy másik páli idézettel, hogy módszert találjunk a mindenkinek egyszer feltett kérdésre. (Zsid 5,7)"Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált."
- DI -