Jn 20,1-9
Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: ,,Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!'' Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból.

A kereszténység legnagyobb ünnepén arról szól az evangélium, hogy nemcsak a húsvét hajnali fénynek a forrása a feltámadás, hanem egy világos, a gyenge számára is érthető tárgyi jelbeszéd egyben arról, hogy másként nem történhetett.
Minden azt látszik megerősíteni, hogy valami megtörtént, valami elkezdődött. Már semmit nem lehet úgy tekinteni, mint azelőtt. A bevallott vagy be nem vallott félelemforrást, a halált sem lehet ugyanúgy nézni...
Húsvétot, mint életünkben periodikusan visszatérő liturgikus eseménysort nem szabad csupán úgy látnunk többé, mint egy eseményt, aminek következménye van. Ismerjük ugyanis a történetet, ami mindenek következményének az időbeli eltorzításáról szól. Ezt a fényt, ami az Istenember sírjából sugárzik, tisztán kell megőrizni! Ha kell, valamiképpen egy abszolút tükröző szent edény belsejében (testünk), ha kell egy cselekvéssor kifelé sugárzó, abszolút ható ragyogásában (gyakorló szeretet), minden tompítások ellenében.
Azóta ugyanis csak ennek az életnek, csak ennek a testnek van értelme. Azóta csak a mindent betemető gyolcson magyarázhatatlanul végleges nyomot hagyó, sugárzó létnek van létjogosultsága. Legalábbis a Krisztust követőknek, s ugye, a kereszténység mégiscsak ez lenne.
A jeruzsálemi húsvét utáni életünknek ez az alapvető kérdése: meddig tart a hajnal, meddig tart a hajnali fény, a bizonyosság? Vet-e bármi árnyékot a gyolcsra, el tudja-e bármi takarni a történetet másoló sugárzást, a ma kommunikációnak, sőt metakommunikációnak nevezett tanúságtételt?
Még nem értünk ugyanis sok mindent, sőt a tudás bizonytalansága a világ ismeretével arányosan nő, de minden ellenkező véleménnyel szemben nekünk nem abban kell hinnünk, amik mi vagyunk, hanem abban aki minket fényhordozásra teremtett. A húsvét hajnali fohász nem is lehet más, mint az, hogy beteljesítsük egészében - bármilyen félelmetes is néha a környezetétől megfosztott valóság - amire szánattunk. A nomen ne legyen omen (Lucem ferrus - a fény hordozója), mert a hajnal minden pillanatában túl hosszú ahhoz, hogy ne legyen lehetőségünk másra, mint a köszöntésre: Christus surrexit! Surrexit vere, alleluja!
- DI -