Jn 20,19-31 Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: ,,Békesség nektek!'' Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.'' Amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: ,,Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.'' Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: ,,Láttuk az Urat!'' Ő azonban így szólt: ,,Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!'' Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: ,,Békesség nektek!'' Azután azt mondta Tamásnak: ,,Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!'' Tamás azt felelte: ,,Én Uram és én Istenem!'' Jézus erre azt mondta neki: ,,Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.'' Jézus még sok egyéb jelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ő nevében életetek legyen.

A vasárnapi evangéliumok hallgatója meglehetősen szerencsétlenül érezheti magát a rá szelektíven záporozó ismeretek hallatán: Jézus meghal, eltemetik, a két tanítvány "első látásra" hitre jut, és Jézus valamint a többi tanítvány számára mi sem természetesebb, minthogy az első "munkanapon" megjelenik számukra, megmutatja oldalát és máris mindenki "happy", legalábbis ezt vélnénk a János evangéliumnak néhány mondata alapján.
Azt kell mondanom, hogy sokunk szerencséjére vannak mások is, mint például Tamás, akinek ez nem elég, akinek mások szava (teljesen a mai idők szavára és tapasztalatára rímelve) nem jelent elég biztosítékot arra, hogy egész életét és halálát is immár -a Mester példája alapján - erre a tapasztalatra rátegye.
Tamás a mi igazi kortársunk, vele szimpatizálunk "meglett" korunkra, ő képvisel sokunkat a találkozáskor a Feltámadottal. Az övé a mi szavunk, kifejezésünk, benne ismerünk magunkra vígasztalódva, övé a feltételrendszerünk első szava: hacsak.
A többiek már rég bírják a bűnbocsánat és bűn megbocsátás ajándékát. Ha Jézus igazán következetes és nem irgalmas volna, akkor a következő találkozásnál ez a szakadék a már megajándékozott tanítványok és Tamás között tovább nőne. Ez a bizonyító együttlét nemcsak a "hitetlennek" mondott Tamás számára ajándék, de a mi valós reményünk leganyagibb alapja is. Jézus éppen itt cáfolja meg magatartásával azt, amit mondott: (Mt 13,12 Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.), s milyen jó nekünk ez a magatartás, milyen vígasztaló, amikor úgy érezzük, semmink sincsen és Róm 8,26 Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. Az a Lélek, akit éppen Tamáson kívül már mindenki megkapott a tanítványok közül.
Akik bármilyen módon lekicsinyléssel néznének Tamásra, annak gyerekesnek tartott reakciójára reagálva, azok gondoljanak csak arra a tapasztalatra, amit vagy megszereztek már, vagy sürgősen be kellene szerezniük. Arra gondolok, hogy micsoda átlátszóvá válik az ember - mondjuk - halálközelben. A legközvetlenebb reakcióvá válhat a megadó magatartás, amikor fejlehajtva - sokan azt mondanák, depressziósan - állunk egyre közelebb az Úrhoz. Kicsit mint a gyermek, amikor eltakarja a karjával-ujjával arcát-szemét: "ha nem látom, nincs is". Vagy mennyivel jobb ilyen helyzetben az a magatartási sztereotípia, amikor utolsó lélegzetvételünkkel is "ki akarjuk beszélni" halálunkat, persze a szót a maga valóságában kikerülve, mintha szómágiával még olyan sokra mennénk.
Vannak helyzetek - és ezek közé kell sorolnunk azokat, melyek Isten közelében játszódnak - amikor csak kicsinyek, csak gyerekesek lehetünk. Azt mndhatnánk, ezeknek a helyzetmegoldásoknak van valamilyen gyermeki bája, ha nem éppen életről és halálról lenne szó. Talán nem is okosnak kellene ilyenkor lennünk.
- DI -