CyberPress

Három napig ,,otthon" voltunk Kárpátalján

Feledhetetlen napokat töltött el a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum kórusa Kárpátalján 2006. március 29-31. között, Takács Andrea tanárnő és Bernáth Csaba tanár úr kíséretében.

„Hamarosan otthon leszünk”
– E szavakkal köszöntött minket induláskor a Vitnyéden felszálló, kárpátaljai származású Bernáth Csaba tanár úr, kirándulásunk vezetője. Így, Soprontól távolodófélben nem sokan értették még, mennyire komolyan kell vennünk ezt a kijelentését. Csak páran voltunk, akik élveztük már a helyiek vendégszeretetét, s akik számára ez amúgy sem volt kétséges. Átszelvén az országot délután négy órakor érkeztünk a záhonyi határhoz. Majd két órás várakozás után végre Kárpátalja földjére léphettünk, pontosabban szólva gurulhattunk, hiszen úticélunk, Nagydobrony bő félórára volt még onnan. Aki nem járt még Ukrajnában, csodálkozva, talán kissé döbbenten figyelte a kibontakozó vidéket. Az azonnal szembetűnő különbségek szolgáltattak is erre bőven okot, nem beszélve az óriási mértékű belvízről. Bizony, a „nyugati” ember más viszonyokhoz szokott odahaza… Ha akadt is azonban rossz érzés valakiben, rögtön elszállt, amint a fogadó családokhoz került. Pazar vendéglátásban volt részünk már aznap este is, így aztán egyetlen soproni sem hajtotta üres hassal álomra a fejét.

Kárpátalja fővárosában
Másnap, csütörtökön útrakeltünk, hogy megismerkedjünk Ungvár nevezetességeivel. A 130 ezer lelkes város a történelmi Ung megye székhelye, a Kárpátalja legnépesebb települése, emellett kultúrális és gazdasági központja. A lakosság közel tíz százaléka magyar nemzetiségű (itt él a legnagyobb számú magyar kisebbség Ukrajnában) s itt találhatók a magyar szervezetek székhelyei is.
Rövid séta után előszőr a környék népi építészetét bemutató skanzenbe látogattunk. Az, hogy a magyar parasztházak mellett ruszin fatemplom is magasodik, hűen szemlélteti, hogyan éltek egymás mellett a különböző nemzetek évszázadokon keresztül, békességben. A példásan kialakított szabadtéri múzeum után a közeli vár megismerésével folytattuk napunkat. Bástyáiról egészen a Kárpátokig el lehetett látni. Talán érdemesebb is volt a távolba tekinteni, mint a völgyben fekvő szegényes városra, ami sajnos egészében magán viseli a szovjet éra nyomait. Délután szabadprogram következett, amit legtöbben a folyóparton töltöttünk. A máskor térdig sem érő, csendes Ung most vad sodrással hömpölygött medrében. Nem csoda, hiszen rengeteg csapadék hullott a télen, a hirtelen jött meleg pedig felgyorsította a hó olvadását a hegyekben. A sebes víz felett sirályok gyülekeztek – egész kis háborút vívtak egymással egy-egy, a partról feléjük dobott kenyérdarabkáért. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Alig 80 forintnyi grivenyért helyi ételspecialitást vásárolhattunk az utcán, miközben a boltokban kedvező áron nyugati termékeket kínáltak. Koldusok esengtek néhány fityingért ott, ahol világmárkás ruházatú fiatalok gyülekeztek. A gyaloghíd végénél modern kivetítőn szólt az ukrán zenecsatorna, alig húsz méterre onnan pedig hatalmas szemétkupacot hordott össze a víz. Egy érdekes, nyugatiasodó kelet-európai város összképét láthattuk Ungváron.
A megyeszékhelyről visszatérve a kisdobronyi református gyülekezet istentiszteletén vettünk részt, ahol Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző műveivel szolgáltunk. Felemelő érzés volt határontúli magyar testvéreinkkel dícsérni az Urat és együtt énekelni nemzetünk imádságát, a Himnuszt. Este mindenki saját vendéglátóival töltötte az időt, ki így, ki úgy, de egy biztos: jókedvűen…

Zrínyi Ilona nyomdokain
Harmadik napunk programja Beregszászon kezdődött. Az esős idő ellenére sétát tettünk a belvárosban és vásárlásra is adódott lehetőség. Ahogy kiszálltunk a buszból, ismét megjelentek a kéregetők. A gyógyszerért rimánkodó öregasszonyt sánta férfi követte, nem beszélve a rengeteg erre a munkára „kiképzett” gyermekről. Sokunknak megesett a szívünk rajtuk, bár tudtuk, hogy legtöbbjüknek egészen másra kell a pénz. Fél óra sem telt el, amikor ugyanezek az emberek már a vegyesbolt játékautomatáinál költekeztek a karitítív bevételből…
Következő állomásunk Munkács óvárosa volt, ahol szabadidőnket már barátságosabb időben tölthettük. A bevásárló utca egyébként nem sokban különbözik egy magyar városétól, már ami az első benyomást illeti. Persze a vendéglátóhelyeken egészen más viszonyok uralkodnak, mint otthon, és azért az emberek is mások. Érdekes volt például szemtanúja lenni annak a pillanatnak, amikor a négytornyos ortodox templom keresztjénél egy idős hölgy tiszteletét tette. Virágot helyezett el a feszületen, majd többször meghajolt és búzgón imádkozni kezdett. Később a templomba mereszkédve is sürgő-forgó asszonyokat láttunk, akik a beltér csinosításán dolgoztak. Ez a fajta vallásos buzgalom igen jellemző a pravoszlávokra, nálunk jobbára elképzelhetetlen lenne.
A belváros után a híres munkácsi vár meghódítása következett. Az első látásra hihetetlenül magas hegyet viszonylag hamar sikerült megmásznunk. A rossz idő miatt volt talán, hogy szinte magunk voltunk a várban, ami nem is csoda, hiszen elég csípős szél fújt és az eső is szemerkélt. Az alattunk elterülő város képe nem sokban különbözött az Ungváron látottaktól, talán csak a hegyek voltak valamivel közelebb. A két város erődítményét, mint megtudtuk, alagút köti össze, ami majd száz kilométer hosszú. Nem kevésbé megdöbbentő volt hallani, hogy a híres várkút több tíz méter mélyre nyúlik le, egészen a hegy lábáig. Érdekességekben tehát nem volt hiány, elég ha csak az egykori neves várvédő, Zrínyi Ilona történetére gondolunk, akinek szobra mellől az egész építményt belátni. Az elmúlt években egyre szépülő munkácsi várban még ma is akadnak olyan helyek, amelyeket életveszélyes lenne megközelíteni. Mit ad Isten, mintha épp ezek lennének mind közül a legregényesebbek…
Miután lassan leereszkedtünk a buszhoz, szállásaink felé vettük az irányt. A fogadó tanárok és vendégeik este gulyásvacsorán vettek részt a tiszaágteleki iskolában, az éjszaka pedig a tiszteletünkre kinyitott diszkóban folytatódott. A helyi fiatalsággal közösen szórakoztunk ott, ahol egy héttel azelőtt még választások zajlottak, s ahol még a szavazófülkéket sem bontották el.

Rántott hús - reggelire…?
Elég bizarr ötletnek tűnt volna, ha esetleg első nap tálalják. De így, utolsó reggel már egyáltalán nem lepődtünk meg rajta. A három szelet vínersniclihez véres és májas hurka is dukált, két tükörtojással, gombasalátával és füstölt lazaccal egyetemben. S mindezt nyolc órakor, egy személyre! Aki modern wellness étrendre vágyik, semmiképp se utazzon erre a vidékre, ám aki az igazi magyaros konyha rajongója, az a mennyekben érezheti magát. Ez a rendkívüli vendégszeretet jellemezte egész ottlétünket. Vendéglátóink valóban mindent megtettek azért, hogy otthon érezzük magunkat, és ez, majd 600 kilóméterre Soprontól, sikerült is.
A bőséges étek után aztán elérkezett a búcsú ideje, hiszen délre már Nyíregyházán vártak minket, ahol az evangélikus gimnáziumok kórustalálkozóján vettünk részt a hétvégén. A göröngyös utakon csak lépésben haladhattunk háztól-házig. Egy órába is beletelt, amíg mindenki elfoglalta helyét a buszon, és végülis elindultunk otthonról haza…

Kiss Dávid