Jn 10,11-18 Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut -- a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat --, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.''

A János evangélium egyik "egyedisége" az is, hogy benne Jézus többször állítja magát nyíltan példaképül.
Talán a legismertebb ezek közül a Jó Pásztor képe, mely számos (giccses) szobor és kép, könnyfakasztó történet forrásává vált.
Pedig az evangéliumi történet ennél jóval szárazabb is, sokkalta összetettebb is.
Az utóbbi években hozzáférhetővé vált evangéliummagyarázatok lehántották a huszadik század elejéről megőrzött édeskés mázat és visszavezették az evangélium hallgatóját abba az eredeti környezetbe, ahol a példabeszéd elhangzott. A kietlen pusztaság vándorló közösségéhez, a szigorúan a zöld fű kelési útján vándorló pásztortársadalomhoz.
Ez a magyarázat nyilván kevésbé a romantikus európai szívhez, mintsem a tapasztalat emberéhez szól, akinek igenis nagyon reális fogalma volt mindig a nyáj kézzelfogható értékéhez, az azt fenyegető veszélyhez, élethez és halálhoz. Nyilván a beszéd elhangzása idején a feltételes mód, talán kicsit a pátosz szelleme is körülringhatta az elhangzottakat, "szárazzá", tényszerűvé a jézusi expressis verbis csak halála és feltámadása után vált.
Kiterjedt jelentést pedig akor nyer az evangéliumi részlet, amikor azt fedezzük fel benne, hogy Jézus nem vallási közösség vezetőjének "adta ki magát", hanem a leghétköznapibb vezetők elé - a legkisebbtől a legnagyobbig , legalábbis rangban - állított követendő példát. A legtöbbször Jézusról, mint az imitatio Christi, "etalonjáról" beszélünk, elfeledjük azt, hogy a mai hétköznapi élet leggyakoribb példája az az esemény, amikor a juhok választják a pásztort.
Nemde paradox és kissé nevettető helyzet, számtalan komikus lehetőséggel. Belekalkulálva azt, hogy soha olyan kevés juh a világon a kommunikáció "diadalaként" nem tudta, valójában merre is jár a pásztora, arról nem is beszélve, hogy mire is számíthat az akolban lakó egy kiélezett helyzetben. ( Erre is számos pélad említhető a közelmúltból.)
Sokan gondolják úgy, s talán nem véletlenül, hogy szemben a jézusi, az akol egyetlen bejáratánál keresztben fekvő pásztor alakja helyett az éjszakában kódorgó pásztorokat látunk, akik felelőtlenül "kokettálnak" azokkal, akikben a rablás lehetősége benne rejlik. A paletta színskálája persze, s a magyarázatok száma is végtelen.
Egy biztos: a számonkéréskor válik igazán nyilvánvalóvá, hogy mennyire magasra állította a mércét Jézus a világ legvilágiasabb területein, mennyire nem lehet ott sem navigálni a kitett kereszt nélkül. A hamisan magánüggyé zsugorítani kívánt hit és vallás álvalósága nem fedhető be a világ egyetlen részén sem: nincs akkora ponyva, nincs annyi gázkamra, nincs annyi Gulág és nincs annyi híve a felelőtlen ígéreteknek.
- DI -