Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsolok nektek. Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!

Jézus barátai, a választottak és még egy sor jelző, amelyekkel illene valamit kezdenünk.
Gondoljunk csak a mi barátainkra! Vajon nem könnyelműen, szinte "haveri alapon" osztogatjuk vélt kegyeinket, amikor valakit barátaink közé sorolunk? Azok közé, akiknek - a példa alapján - mindenről tudniok kell, amit csak hallottunk. Az egyház női tanító szentjéről kering a legenda, hogy fájdalmában körülbelül így sóhajtott: " mit csnálsz, Uram, az ellenségeiddel, ha a barátaidat így szereted?!"
Jelentkezzen az az álszent, aki mindig elégedett Jézus barátságával, akiben soha hasonló gondolat még meg nem fogalmazódott!
A barát - talán a túlzott elvárás miatt, talán a minimál-trendi feltételrendszer miatt - ugyanis legtöbbször fogyóeszköz, s még akkor is inkább szomorúságot okoz bennünk, ha váratlanul "szaporodik". Akiknek van szerencséjük ugyanis betegágyak mellett figyelni a fogyatkozó életet, gyakran hallanak a megfogyó barátokról, akik bőségben és jókedvben csőstül szaporodnak, ám a bajban elmaradoznak. Ugyanitt a nyilatkozónak lelkiismeretfurdalása van, ha egy eddig nem barátnak vallott ismerős kitartónak bizonyul, ha félreismerte őt, s az teljesíti legalább a római "pogány" kautélákat (aranyat tűzben, barátot bajban...).
Ami már csak - múltbelisége miatt - elméleti kérdés: Jézusnak milyen barátai voltak? Ami pedig a legnagyobb gyakorlati jelentőséggel bír: mi milyen barátai vagyunk Jézusnak? A barátság paradoxonja ugyanis körülbelül így hangzik: az a legjobb barátság, ami a legnehezebb nekünk, s annál jobb a barátság, mennél terhesebb. Vajon nem így vagyunk-e a mi igazán egyetlen, s egyben legjobb barátunkkal, Krisztussal? Ami igazán nyugodt lelkiismerettel kimondható, az az, hogy elég "nehezek" vagyunk, nem maradunk el a barátság próbára tételében. Vajon Neki milyenek a barátai, ha Ő ilyen, sokszor kettős érzést keltő barátunk? Milyen elveszíteni Jézust, ha a világi barátunk is olyan pótolhatatlan?
Egy biztos: nagyon rosszul érezném magam, ha Ő nem állna ott a betegágyamnál, ha Ő maradna el akkor, amikor szükségem van rá. Jó, hogy mondta, jó, hogy vissza nem vonja, jó, hogy nem kölcsnösségi alapon csinálja. Jó, hogy mérhetetlenül jobb nálunk!
- DI -