Mk 4,35-41 Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: ,,Menjünk át a túlsó partra!'' Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: ,,Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?'' Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: ,,Csendesedj és némulj el!'' Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: ,,Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?'' Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: ,,Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?''

Könnyű lenne elintézni a történteket azzal, hogy az egész pánik vihar volt egy kanál vízben. A szereplők azonban a körülményeket jól ismerő, edzett halászemberek, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.
A történetnek nyilván több tanulsága is van. A legtöbbet hangoztatott valahogyan így hangzik: Jézus ura az elemeknek is. Ez a megfogalmazás kiegészíhető még több részlettel, azonban az egész lecsendesítés elbeszélését átfogni nehéz, mert benne kellene lennie a magyarázatban az Isten és az ember lényegének.
Nem kihagyható dimenziója az eseményeknek, és ezzel életünk eseményeinek sem, hogy viharok vannak, és mindig van olyan szereplője a viharnak, amely erősebbnek látszik nálunk. Ilyenkor mi a halálról kezdünk el beszélni (mini és talán képzelt halálainkról és a végsőről, az elkerülhetetlenről). Akár nyíltan, a kétségbeesés szavaival, úgy, ahogyan azt emberi természetünk dktálja, ahogyan - mondjuk - az Iván Iljics haálában leírták, ahogyan folyamatában tanítják (vagy nem tanítják). Egyszóval végigjárjuk emberi természetünk, élettani folyamataink és pszichénk kényszerösvényét.
A végső reménytelenség-kísértés ellen küzdve sok módon tartjuk esetleg távol magunkat a valóságtól. Hallgatunk, egy elzárt világba menekülünk vagy éppen túlbeszéljük saját gondolatainkat, bele-beleszúrva egy-egy ráfoghatatlan kérdést, egy égő szemmel kísért válaszlehetőséget, amire válaszolni nem szabad, mert csak így tisztázódik, hol is tart éppen a vihar?
Ebbe a szörnyűséges kavargásba lép bele, szétválasztva a lényeget takaró bizonytalanságokat Jézus, és Ő az életről beszél.

A hivatásos prédikátor nyilván nem hagyná ki homíliájában a lehetőséget, hogy közben rámutasson: Jézust kérték és hívták és Ő jött. Vártak Tőle és Ő "teljesítette" a remélt elvárásokat.

Így alakul ki lassan a végeredmény: a szelek megjelennek és a végső vihar is valamikor eljön, Jézus közelebb lesz, mintsem gondolnánk, és parancsol az elemeknek, a testnek és talán annak is, amit-akit eddig nem láttunk. Akkor nagy csendesség lesz, és ránk szól: "Mit féltek, ti kicsinyhitűek?" És akkor értjük meg majd igazán, hogy milyen jól tudtuk, hogy kinek hittünk.
- DI -