Mk 5,21-43 Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: ,,A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!'' El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta. Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: ,,Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.'' Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: ,,Ki érintette meg a ruhámat?'' Tanítványai azt felelték neki: ,,Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?'' Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: ,,Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.'' Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: ,,A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?'' Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: ,,Ne félj, csak higgy!'' Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házába, ahol látta a tolongást, s a nagy sírást és jajgatást. Bement, és azt mondta nekik: ,,Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.'' De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: ,,Talíta, kúmi!'' -- ami azt jelenti: ,,Kislány, mondom neked, kelj fel!'' -- A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

A mondattal, melyet a Szent Márk evangélium Jézustól idéz (,,Ne félj, csak higgy!''), fundamentális élményeket idéz fel csaknem minden keresztényben. Elementáris tapasztalata a hívők többségének, hogy a hit felhőtlenül boldog, "kényeztető", első ("Isten szeret"), mindent elsöprő, korai periódusát a kegyelem megélésének hétköznapi, feladatokkal, ezzel együtt félelmekkel meg-megtört időszaka követi. Bukdácsolás, most már kéz a kézben, ahol a következő lépés a valóság anyagi értelmében sohasem látszik.
Ezt az általános tapasztalatot erősíti meg Krisztus, amikor az élet két különösen "kihegyezett" helyzetében fogalmazza meg rendkívül tömören, az emberileg másképpen valószínűleg nem orvosolható betegség "gyógyszerét". A saját teljes ismeretét és a későbbi Anyaszentegyház egyetemes tapasztalatát fogalmazza meg csakúgy, mint ahogyan az emberi empíria napról napra döcögő ismeretszerzésére hivatkozva szólítja fel az orvos a beteget: "Erre a betegségre ezt a gyógyszert kell szedni, mert már bevált!"
Jézusnak ebben az esetben is megvan az a "helyzeti előnye", hogy az Ő terápiája nem változik az idővel, nem fogja ugyanarról, mondjuk, száz év múlva az ellenkezőjét állítani. Nem fog változtatni a gyógykezelésen, mert közben bebizonyosodik, hogy inkább ártott, mint használt a hitünknek.
És az ember, akit ma már az általános iskolában a valószínűségszámítás alapjaival gyötörnek, mégis habozik megtenni a lépést, szinte kötelezőnek érzi, hogy - amint azt már minden ismeret terén bizonyította-, kételkedjék az Úr igazában, ahogyan a kételkedést kötelezőnek érzi mindenben, amihez nem igazán ért.
Jézus mindkét esetben tudta, hogy a hozzáforduláshoz nagyrészben az a kétségbeesés is vezetett, mely egy fokon túl minden félelmet legyűr, ezzel együtt képes arra a lépésre, amit a beton anyagában is kételkedő ember hívőként a teljes valóságban naponként megtesz.
Ami pedig az "eredményt" illeti, reményünk lépcsőjének újabb grádicsa: a hit és a félelem kettős és természetes érzése nem akadálya Jézus szeretetének. A félelem egyszeri legyőzése is csodákra képes, ha megmarad a szimbiotikus kettős érzésnek a csodában tudássá változó második fele, a hit.
- DI -