Jn 6,1-15 Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. Nagy sokaság követte őt, mert látták a jeleket, amelyeket a betegeken művelt. Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: ,,Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?'' Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. Fülöp azt felelte neki: ,,Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.'' A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: ,,Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?'' Jézus erre azt mondta: ,,Telepítsétek le az embereket!'' Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: ,,Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!'' Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg. Az emberek pedig, látva a jelet, amelyet művelt, azt mondták: ,,Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!'' Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

Csak a gyermeki fantázia lenne képes megbirkózni a feladattal, ha megkérdeznék tőle: mit csinálhat egy király egy napján? A felelet nélkülözné a szokásos elhárítást (királyok nincsenek vagy már nem számítanak), s ezzel együtt számos sértődésesélyes helyzettől szabadítaná meg a nyilvánosságot, hiszen vannak nációk, akik bizonycsak (joggal) büszkék királyi házuk egyes tagjaira. Hát még akkor - a mi szemünkben is óriássá nőve, Szent István példáját egy hónappal előre hozva - ha a király ismeri a hegy titkát.
A királyoknak hagyományaik vannak, melyeket elfogadnak őseiktől és így gyakorolnak ma is. Ezek a tradíciók hasznosak és érezhető előnyökké konvertálhatók, a királyoknak így a nominalizált és (mindig csupán) a megnevezést változtató gyakorlata folytonos marad. Az emberek, a tömeg ebből oda és vissza is "képes következtetni". A pogány módon rögzült felismerés lényege:
Aki kenyeret (és cirkuszt) ad, az a király.
Mire az egyházi év utolsó vasárnapján, Krisztus Király ünnepén visszaemlékeznénk az eseményre, a királyság elől az imába menekülő Megváltó földi képe már kevésbé rajzolódik ki elénk, inkább az ítélő, a hatalommal rendelkező bíró áll mind a prédkátorok, mind a hallgatók előtt.
Pedig a hegyre visszamenekülő Jézus, a forrásból merítő Istenember képe, mint példa minden potenciális alattvaló, példája pedig minden kenyeret adó nagy- és kis-király előtt nyitva áll.
Amikor a példának nyilvánvalóan a második felét hangsúlyozzuk, akkor a földi hatalmat szolgálatként fogadó király képét rajzoljuk meg az evangéliumi részlet alapján. Nem tudjuk elhallgatni a kor generalizálódó jelenségét, amikor a virtualitás valóság már húsbavágóan téveszti meg a tömegeket. Amikor már a kenyér látszata, képeskönyvszerű ígérete is szolgálatra készteti őket attól függetlenül, hogy létezik-e az a kenyér és a király vagy a csak önjelölt a hegytető felé tart-e avagy sem.
- DI -