Fordította: Hamvai Kornél

A szereposztás:

1. esküdt (Elnök)	ZSOLNAY ANDRÁS
2. esküdt	SÖVEGJÁRTÓ ÁRON
3. esküdt	BREGYÁN PÉTER
4. esküdt	OZSGYÁNI MIHÁLY
5. esküdt	DÓCZY PÉTER
6. esküdt	BÁLINT PÉTER
7. esküdt	VARGA GÁBOR
8. esküdt	SELMECZI ROLAND
9. esküdt	MAKAY SÁNDOR
10. esküdt	INCZE JÓZSEF
11. esküdt	SÁRDY ZOLTÁN
12. esküdt	NAGY GÁBOR
Az altiszt	KERESZTES JÁNOS

A színházi bemutató ismertetőjében is szereplő adatok szerint a Tizenkét dühös ember 1957-ben keletkezett, elsősorban személyes emlékek alapján. A külsőkben nem éppen mozgalmas cselekménnyel, változatos színpadi színekkel nem bíró drámára már keletkezése évében lecsapott a filmipar, s a szokatlan, de emlékezetes sikert arató 1957-es alkotást egy még emlékezetesebb filmmel fejelték meg az amerikai stúdiók 1997-ben. Említsük meg, hogy a Nemzeti Színházban tegnap mutatták be a darabot, ugyanebben az új fordításban, parádés szereposztásban, és Győrben is valami hasonló készült el a minap.
Úgy látszik, Reginald Rose nem ment ki a divatból, és még egy ilyen kis országban is többszörös kontrollra kényszerít.
Az író vallomása, mely pontokba szedi személyes szándékait, egyben instrukcióit, nagyszerű iránymutató egy színházi kritika megírásához. Mi más - ha nem egy, a keletkezésre vonatkozó személyes vallomás - lehet az alapja az eredeti szándék megvalósulásának.

1. A magabiztosság, mellyel kezdetben minden esküdt közli és védi álláspontját.
2. Az az elképesztő szellemi-érzelmi egyenlőtlenség, mely eközben a felszínre kerül.
3. Érzelmi és erkölcsi sablonok.
4. Fizikai, azaz külső behatások: pl. időjárás, az idő múlása, a kényelmetlen teremféle.

   Mivel ez így túlságosan kényelmes, s talán mechanikus is lenne, akárcsak egy általános iskolai beszámoló, mondjuk :"Mit láttam tegnap a színházban?" címmel, még csapjunk hozzá - részben önkényesen - néhány szempontot:

5. A szereplők játéka.
6. Az előadás (és a színpad) kiscsoportos dinamikája
7. A Tizenkét dühös ember ma.
8. Katarzis és kicsengés.
9. Környezetteremtés a színrevitelkor.

Az előadás színvonala csak azok számára tartogat meglepetést, akik a vidéki színház kifejezéssel egyben értékítéletet is alkotnak. A soproni gárda férfitagjai a rendező segítségével brilliáns előadást hoztak létre. A színpadkép jó, persze a lehetőségek kevés változatosságot engednek meg. Egy bírósági épületet (akárcsak egy iskolát) már a szaga alapján is azonosítani lehet, nemhogy a típustervnél rosszabb egyhangúságban, puritán funkcionalitásszempontú belső felosztás szerint épült szobái alapján.
Zene nincs, csak a fülsiketítő gong, a szereplők pedig egyéniségüknek megfelelő hétköznapi öltözékben lépnek színpadra, az extravagánsabb külső hasonló belsőt is sejtet.

A rendezői munka ebben az esetben jól tettenérhetően komplexebb, mint sok más darabnál. Azon kívül, hogy a szerző (részletes) útmutatásait követi, egyértelműen nemcsak a közvetlen dialógok alapján, a maga végszavas bonyolultságában "vezényli le" az előadást, de tizenkét egyenrangú ember mozgatását, mimikáját, reakcióit is koordinálja - jól - mindezek alatt.

Ha visszatérünk a szemlézés vázlatos tervéhez, akkor azt kell mondanunk, hogy abban is "szó szerint" megfigyelhető az instrukciók teljesítése. Az egyéniségek jól elkülönülnek, és az azonos dolgokra adott reakcióik alapján a néző maga is el tudja különíteni a szereplők csoportosulásait, nemcsak a térben, de a sejthető vagy kimondott, változó véleményük alapján is.

A kiscsoportos fejlődés lépcsői jól észrevehetően különülnek el. Senki nem tévesztheti el már a darab tizedik percétől a táborok valódi vezetőit, akik egyértelműen külön állnak a szellemi-érzelmi sor "számozott" helyeitől, hiszen itt a látszólagos demokrácia mögött sokkalta keményebb magatartási törvények, hajlamok, megrögzöttségek, szokások az irányadók.

Egyéniségek, ugyanakkor mégis típusok is a színpadra lépő szereplők. Alig kicserélhető skatulyákban élnek és gondolkodnak, döbbenetes átjárhatatlanság van az elkülönített terek között.

A külső behatások inkább a huszadik századi klasszikus amerikaiak retro-déljének délibábjai, az asszociatív körülmények a dráma besorolásában igyekszenek helyet kiharcolni, a konszonanciát a dráma értékeléséhez szükséges "feeling" módosításához alkalmazni.

A szereplők játékát általában már dícsértem.

Zsolnay András kedves és tudálékos, fontoskodó alakja mindenki számára ismerős a mindennapi életből. Érzelemgazdag kitörései talán még saját magát is meglepik (rajtunk kívül, természetesen), akit ilyen árnyalt karakterszerepben már régen nem láttunk. Most bizonyít, és mindannyian jó érzéssel nyugtázzuk azt, hogy új oldaláról is kiválóan mutatkozott be.

Sövegjártó Áron harsánysága - nemcsak a szerep karaktere miatt, úgy gondolom - örvendetesen csökkent, hangterjedelme és kifejezőkészsége pedig nőtt. Még elég röviden "végez" a beszédet és mozgást megelőző "belső felvezetéssel", de már érezhető, hogy valami következik, személyesen, belőle, a szereplőből.

Bregyán Péter a ellentábor vezetőjét, az utolsóként megtörő vérszomjas esküdtet játssza, igazán meggyőzően. Monológjai jól kidolgozottak, igazán mesterségbeli tudást tükröznek, az egyik legjobb kapcsolatot építi ki a nézőtérrel, s ez a tapsban is meghálálja magát.

Ozsgyáni Mihálynak nehéz összetévesztenie a két nagyszínházi szerepét. Ha van kontraszt és ellentét két alak között, akkor most ő igazán a szélsőségeket játssza. Észrevehetően jobb mozgással, jól kialakított külsővel és az elvártnak tulajdonképpen megfelelő belsővel "hozza" a hivatalnok száraz figuráját. Jó karakteralakítás, jó kellékhasználat.

Dóczy Péter - egy ideje - egyszerűen nem tud hibázni. Mintha napról napra nőne kifejezőereje, mintha egy gumimaszk birtokosa lenne, nincs számára eljátszhatatlan. Ugyanakkor előre, "hitelben" megközelíthetetlen, mintha mindig az időzítés mestereljárásával robbanna. Élesen, ugyanakkor árnyaltan fogalmaz mind testével, mind szavaival. Összetéveszthetetlen és nélkülözhetetlen. Természetesen a figyelő szem észreveszi szerves jelenlétét a szerepnek éppen nem aktív periódusában is, de szerénysége annyira "visszahúzhatóvá" teszi, hogy kollegialitásból is csak jeles osztályzatot kaphat. Egy olyan érési folyamatnak vagyunk Sopronban szem- és fültanúi, amelynek végét nagyon nehéz még csak sejtetni, még csak megjósolni is.

Bálint Péter talán a legjobban a "megbízható" jelzővel aposztrofálható. Pontos, rá mindig lehet számítani, hangereje és mozgása jól tükrözi éppen aktuális szerepét és megélnivaló élethelyzetét. Nem téved és minden mozdulata a helyén van. Rosszízű meglepetésre sem kell számítanunk.

Varga Gábor "sportosra vett" figurája mozgalmas hátteret biztosít a környezetében monoton esküdti ülésnek. Ha nem láttuk volna már több szerepben a hetedik esküdt alakítóját, akkor figurája megfelelő lehetne minden fenntartás nélkül. A folyamatában figyelt színészi fejlődés azonban mintha kicsit megtorpant volna a soproni történelmi dráma óta. A felhasznált színészi eszközök, mozgások már mind ismerősek, kicsit szakaszos, szaggatott a figura fejlődése.

Selmeczi Roland a "pozitív" tábor vezéralakja. A szerep adta jó lehetőséggel élve nem kell mással foglalkoznia, koncentrálva, kevés külsődleges eszközzel élve, hitelesen tolmácsolja azokat a kétségeket, melyeket elfogadtatva bővíti táborát. Remélhetőleg a már többedszer előforduló és felesleges sallangok is idővel lekopnak róla. Akkor színészi kvalitásairól beszámoló irásunkban nem kell a tizenhárom szereplős dráma résztvevői közül úgy kiemelnünk, mint aki öt másodperccel tovább vár a meghajlásra, hogy a tapsoló közönség rá figyeljen, hiszen ezt teljesítményével is kiérdemelheti "csupán" tehetsége alapján.

Makay Sándor fantasztikus eszköztárát ebben a drámában is megcsillogtatja a közönség előtt. Sok apró momentum bizonyítja az elemző színész hatalmas tapasztalatát. Az érett, sokszínűen formált, idős tanú az előadás egyik fő értéke.

Incze József ismét "arat". Fékezhetetlen energiával és a primitív, előítéletben élő figurájával szétválaszthatatlan egységet alkot. "Jól áll neki" az a sok durva gesztus, amivel élővé varázsolja a saját beszédébe belefúló tanú alakját. A sok sok robbanásszerű kifakadás mellett is folyamatos az elővarázsolt alak, betölti és bejátssza az egész teret.

Nagy örömünkre az előadás egyik fő meglepetése a soproni Sárdy Zoltán berobbanása a nagyok közé. Ezt a szerep rendkívül részletes kidolgozásával éri el. Olyan élő ez a figura, hogy a valóságban is lejön a nézők közé a maga esetlenségével. Mindannyian szurkolunk neki, mögé állunk és bíztatjuk. Közössé válik az örömünk is, amikor végre valami folyamatosra sikerül neki, legyen az a beszéd vagy a gondolat kibontása. Amikor már az érzések is szabad utat kapnak a őszesre sikeredett maszk mögül, maga mögött tudhatja a nézők teljes seregét.

Nagy Gábort - utolsó tanúként - egy eddig tőle szokatlan szerepkörben, de nem váratlanul megújulva, láthatóan a teljesítésre sikeresen koncentrálva láthatjuk. A reklámszakember karikírozott alakja hitelesen megy át a rajzok és tervek mögül kibúvó, szellemileg sebezhető kisemberbe, hogy ez a kigúnyolható, felszínes, a reklám hazugságából élő figura elérje azt az "erkölcsi magasságot", véleményének újra-vállalását, amit korábban el nem tudtunk képzelni róla.

Keresztes János hiteles altiszt-szerepének legfontosabb momentuma a bevezető némajáték, utána már csak az antrék és lelépések kétes dicsőségű feladata jut neki, de mindebben becsületesen "helytáll".

Érdekes módon a Tizenkét dühös ember jó előadása ma is katarzis-értékű az átlag néző számára. Magam is meglepődtem, amikor a játék "hivatalos végét meg sem várva harsant fel a taps, sőt az első rész végének "erkölcsi győzelme" is tapskényszert váltott ki sokakból. Mint a gyerekek, akik isszák, szomjazzák a jó triumfálását és teljesen elfelejtik, hol is vannak, mit is látnak? Hálás vendégsereg, akiket a színházon kívüli sok, az ott látottakkal ellentétes tapasztalat visz ebbe a lelki szituációba.

Számomra kétes értékű, és természetesen nem a színészekre vonatkozó megállapítás tulajdonképpen: jó ma Magyarországon színésznek lenni!

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -