Ahogy szaladnak az évek, vagy hogy az ünnepélyes alkalomhoz méltóan líraibbra vegyem bárdolatlan angyalföldi stílusom: peregnek a homokszemek, miközben a párkák fonják életünk fonalát - no ennek a mondatnak még egyszer neki kéne szaladni, kicsit csingacsgukkosra (copyright by Puskás Peti) sikeredett - mindegy, hagyom így Egyszerűbben: ahogy öregszem/szünk, egyre bezárkózóbbak leszünk, barátaink száma egyrészt az élet szigorú rendje miatt csökken, de van, akit mi magunk hagyunk el, vagy éppen ő hagy el bennünket. Ahogy ezt vadászkörökben mondják: remetekan effektus. Az idősödő vadkan egyszer csak leszakad a kondától, magányosan rója az avart, nemcsak a vadászt, hanem társait is kerüli - ő a remetekan.

Kilencvenes évek eleje, soproni Petőfi Színház, egyszemélyes monodráma, Edmund Kean. Cím és főszerepben Székhelyi József. Természetesen ismertem őt - névről, valamint Vámos Miklós: Teniszezz velem, én sem tudok még c. tenisz alapművéből, (de tényleg az!) ahol többek között két fiatalkori fotója és néhány tenisszel kapcsolatos okossága (mi amatőrök már akkor is elégedettek lehetünk, ha a sluszkulcsunkat pörgetni tudjuk)is írva vagyon. Fárasztó délelőtti próba, ahol magam mint fotós (a fotós...!) vagyok ott.

- Gyerekek, kibaszottul fáj a fejem, nincs valakinél egy balta, vagy ezzel ekvivalens Demalgon?

- Művész úr, a szomszédban lakom, szakmailag baltával, feleségileg pedig Demalgonnal is komoly készleteim vannak... - hozakodtam elő, mintegy ismerkedve Edmund Kean-el.
- Csókolom, drága vagy, az Isten megáldjon!

Délután már teniszeztünk - aztán és azóta még nagyon sokszor, bel- és külföldön egyaránt. No nem, a külföld alatt azért nem valamelyik Grand Slam torna értendő, nemzetközi sikereink is mindössze Bécsig érnek, ahol a kilencvenes évek végén történetesen egy bizonyos Peisch Sándor volt a magyar nagykövet. Ő nemcsak hogy művészileg ismerte Jocót, hanem anno a Kölcseyben iskolatársak is voltak, sőt kezdeti irodalmi színpados próbálkozásait éppen Jocó moderálta, így aztán nem volt meglepő a meghívás.
- Gyertek el Bécsbe, játsszunk egy párost!
Már maga a császárváros szívében lévő, a követségnek otthont adó Postgasse is tekintélyt parancsoló, ámbátor az egykori hercegi palota előtt nyoma sincs az otthonihoz hasonló fakabátoknak - kamerák figyelnek bennünket. Jocó kezében cigarettával lépünk be a Maulberts freskókkal gazdagon zsúfolt impozáns épültbe. Márványlépcső, vörös szőnyeg, hamutartónak nyoma sincs - miért is lenne, hisz utoljára Windisgrätz eregetett (eregethetett!) itt füstkarikákat, meg a rossz nyelvek szerint egy orosz őrnagy 1945-ben. Kínos, hisz a titkárnő már terel is bennünket a nagyköveti dolgozószoba (a mennyezeti freskón Mária Terézia - Vitam et sanguinem) irányába, miközben Jocó immáron függőlegesen tartja a füstszűrő fölötti két centis hamut, csak le ne essen - a pofám szakad le, már én is csak erre figyelek...

-Hozott Isten benneteket - üdvözöl a külső megjelenésében is tekintélyes nagykövet, miközben barátom laza oldalsasszéval egy fikusz tövében elhantolja még éppen füstölgő cigarettáját...

Maga a tenisz egyébként meglepetést már alig tartogatott, a Peisch - Tatár követségi duót simán vertük. Nyilván sokkolta őket, amikor egy rövid labda befutása után, mintegy dicsérő jelzőként Jocó csak úgy odavetette a francia etiketthez szokott karrierdiplomatának:
- Nézd milyen fürge ez a geci labanc
Nekem persze a szemem sem rebbent, hisz ennek volt már, hogy úgy mondjam soproni előzménye is. Vargha Péter, a soproni kórház főigazgató főorvosa, decens úr, nálunk ismerte és szerette meg egy csapásra Jocót, akivel másnapra rögvest teniszpartit is megbeszéltek. Hosszú labdamenetek, közben a szokásos zrika, majd egy váratlan, mondhatni lecsúszott rövidítés, amit az egyébként speciális futótechnikával rendelkező színész barátunk nem ér el.
- Ősz, geci Mengele...
Persze Jocót ismerni kell, amikor még gyakoribb vendég volt nálunk, érkeztekor hitoktató feleségem rohant az összes ablakot riglire zárni, már csak azért is, hogy ne visszhangozzék a Lenck-átjáró, ugyanis szövegkörnyezet híján bizony nehezen magyarázható, fentiekhez hasonló mondattöredékek színesítették volna a történelmi belváros meghitt hangulatát.

Kezemben Pirandello IV. Henrik című drámájának 1969-es csodaszép Magyar Helikon kiadása - ára 10 Ft. Ez is egyike az emlékezetes soproni előadásoknak, még 1995-ből, Szikora János rendezésében, a canossa járó király szerepében pedig Székhelyi József. Olvasom a könyvben a bejegyzést:

Kedves Plutó! Nagyon távol van már ez a darab, az előadás is. A barátság van közel és remélem marad is. (Én is nagyon szerettem szegény Henriket, miképp Pirandello-t is, Várkonyi Zoltánt is, sőt Latinovits Zoltánt is. Talán egy közös van bennünk: nem könnyű bennünket szeretni...) Ölel igaz barátsággal és szeretettel: Székhelyi Jocó Sopron - 1997

Drága Jocókám! Hogyan is szólnak a király szájából a darab utolsó mondatai?

„Most már, ha tetszik, ha nem, így maradunk. Ide hozzám, mind és így együtt, mindörökre!”