|
W. Somerset Maugham : SZERELMI KÖRUTAZÁS (The Circle, MGM:Strictly Unconventional 1930)
színmű két részben
Együttműködésben a Thalia Színházzal
Fordította: Prekop Gabriella
A szereposztás:
| Arnold Champion-Cheney |
OZSGYÁNI MIHÁLY |
| George, az inas |
TÁNDOR LAJOS |
| Elisabeth, Arnold felesége |
KOVÁCS PATRÍCIA |
| Edward ( Teddie) Luton |
VARGA GÁBOR |
| Clive Champion-Cheney,
Arnold édesapja |
SZILÁGYI TIBOR |
| Lady Catherine (Kitty) Champion-Cheney |
HÁMORI ILDIKÓ |
| Lord Porteous |
IGLÓDI ISTVÁN |
| |
|
| Díszlet: |
SZÉKELY LÁSZLÓ |
| Jelmez: |
CSENGEY EMŐKE |
| Zenei szerkesztő: |
HERCZEG LÁSZLÓ |
| Asszisztens: |
SIMON ANDREA |
| Rendező: |
MECZNER JÁNOS |
A színházi élet eseményeire igazán kiváncsi érdeklődő tudja, hogy minden - Maugham darabjára vonatkozó - beszámoló azzal kezdődik, hogy komikus melodrámának aposztrofálja a Szerelmi körutazást, majd menetrendszerűen utal annak irodalmi előzményeire, kötelezően utal a két obligát szerző Oscar Wilde és Noël Coward irodamilag-élményszerűleg csak irigységszerűen "közreműködő" heterosexualitására. Kötelező, ezért elmulaszthatatlan, hogy kifejtse a kritikus, mennyivel inkább passzol Maugham eredeti címe: The Circle, a darabra, mint a MGM filmjének hosszú "Strictly Unconventional"-je. Pedig, ha úgy vesszük, a filmcím - aktualizálva ugyan, de - az elsősorban nem társadalomtudományi végzettségű nézőnek mégiscsak többet és hosszabb időre mond, mint a körutazás. Tartalmazza a "trend"-et, mely tartósnak és utánzandónak bizonyult még akkor is, ha végeredménye mára már annyira megszokottan konvencionális!
Míg a híressé vált filmnek csupán 56 percre van szüksége arra, hogy tényszerűen előadja minden extra nélkül Maugham-nak nem a Wilde-Coward sorba illő művét, addig ez a színpadon két részben, majd két órában "ecsetelődik". A szerzői módban megfogalmazott kérdésre pedig mindkét előadás végén ugyanazt a választ kapjuk. Ha itt a válasz titok is marad a megtekintésig, legalább a kérdés legyen nyílvános és "előretolt", mint Rejtő helyőrsége: mennyiben változik az arisztokratikus házaspár kapcsolata, ha egy emberöltőt külön töltenek el egymástól? A hűség és sorsa mennyire extrapolálható egy házasságból vagy házasságon kívüli kapcsolatból? Hol köttetik az, amit jónak gondolunk addig, amíg bele nem érünk, s lehet még az elmét futtatni tiszteletkörökön át, ha a dolog így igaz is lenne. (Valószínű, hogy korunknak a jövő kiszámithatatlan kiszámíthatóságára nitrogénben hűtött múmiái vagy nem olvasták Maugham művét, vagy nem értenek vele egyet.)
A soproni egy, az együttműködés igazán civilizált formájában fogant előadás - bizonyos előfeltételek fennállása esetén - garantáltan sikergyanús.
Melyek ezek a feltételek, átlagos polgárt feltételezve.
Elegendő, de nem a csömörig vitt kortanulmány, korismeret és vonzódás az ún. angol gyarmatbirodalom korához. Ha ez nincs, akor megfelelő szellemi tehetetlenség. (Kellő saját ismeret nélkül a cikk kitűnő fotóinak szerzőjétől értesültem épp a minap, hogy pl. az angol gyarmatbirodalom megszűntével a gyarmatügyeket intéző angol "apparát" tehetetlenségből még sokáig fenntartotta magát.)
Kell mindenképpen egy olyan nyitott, valamennyire naív, valamennyire "jólértesült" nézőpont, mely még tátott szájjal befogadja a mesét, s az nem fekszi meg túlságosan a gyomrát. Igen, lehet még Karácsony környékére is aktualizálva datálni, akár meseszerűségére, akár habkönnyű, antropomorf ouvre-jére alapozva.
Az itt és most színrevitt forma mindenképpen megteszi a magáét - jó, bár kissé vegyes zenei körítéssel, jó színpadképpel és megfelelő ruhaminőség használatával -, hogy sikerre vigye Maugham kétrészesét. Egységes, használható térben dolgoznak a színészek, bár a darab túl rövid ahhoz, hogy a díszlet minden boltíve (hol is vagyunk?) kihasznált legyen.
A színészi teljesítmény kiváló, néha az egyéniség "még túl is teljesít". Arra gondolok, hogy ahhoz túlságosan egyértelmű a darab befejezése, hogy sok folytatás lenne elképzelhető, bár az élet ír fura dolgokat. A színészi munka egy része, mondhatnám, az enyhe túljátszás, már-már ambivalenciát teremt a szerzői megoldással szemben, s ezek a darabok még nem az interaktivitás jegyében fogantak.
A fiatalok, akik a kor divatja szerint a lelkes típus egységes, ám csak szükséges szerepképét formázzák, igazán kifogástalanok. Mintha Ozsgyáni Mihály és Varga Gábor nagyobb szereplői rutinnal, kevésbé drukkosan alakítanák a konkurrens fiatal férfiakat, míg Kovács Patrícia hangját elnyeli a színpad, a háttér és talán saját izgalma: nem hallható, nem érthető. Különösen kellemetlen ez abban a környezetben, ahol mindenki másnak a szövege jól artikulált, abban a helyzetben, amit a "három nagy szereplő" társasága jelent.
Tándor Lajos már annyi inast, komornyikot, szolgát alakított, hogy ebben a témában már ő nyújthatna kortörténeti esettanulmányt, dramaturgiai szolgáltatást fiatal és kezdő írók számára.
A néző igazi élménye mégis a három érett színész, Hámori Ildikó, Iglódi István és Szilágyi Tibor szerepalakítása. Az ezen stíluson (is) nevelkedett főszereplők színpadi jelenléte friss, láthatóan nem megúnt figurákból áll, s a szerepek minden mozzanata a legtávolabb áll attól, hogy a szerző jótékonyan elszórt poénjait egymástól elirigyeljék vagy csökkentsék. A kevesebb szó és több játék élményfrissítő hatása az ő szerepükön tanulmányozható igazán. Ebből a geg-sorozatból érthető, hogy a színdarab miért a színpadon és miért az élénk és kreatív fantáziával rendelkezők agyában igazán élményszerű.
Az igazi slusszpoén a játék befejezésének az a néhány szó nélküli pillanata, melyben vissza és előretekintve egyetlen artikulált hang nélkül fognak át nem definiálható távolságokat az időben, s fogalmazzák meg egyéni és alig utánozható eszközeikkel a színház igazi, utánozhatatlan értelmét.
Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -
2006. november 24., péntek 18:52
|
