Lk 1,1-4 Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket, amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének, jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak. 4,14-21 Jézus pedig a Lélek erejével visszatért Galileába, és a híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógáikban, és mindenki dicsőítette. Azután elment Názáretbe, ahol felnövekedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és fölállt olvasni. Odaadták neki Izajás próféta könyvét. Amikor felnyitotta a könyvet, arra a helyre talált, ahol ez van írva: ,,Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét'' [Iz 61,1-2; 29,18; 58,6]. Aztán összehajtotta a könyvet, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdett hozzájuk beszélni: ,,Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.''

A provokáció nem jóízű kifejezés. Már akkor is voltak kellemetlen mellékzöngéi, amikor képzelt lovagok párbajoztak, s okoztak általa múló vagy maradandó kellemetlenségeket egymásnak, környezetüknek. Amióta azonban az exhibicionizmus szégyentelenségével vájkálunk társadalmi és családi történetiségünkben, s ezzel egyidejűleg provokálva fedezzük fel a másokban mesterségesen keltett ellenállás módozatait, s ezt egyesek már a dicsekvés nyíltságával, mondhatni, szemérmetlenségével gyakorolják, azóta végképp elment a kedvem mégcsak az említésétől is.
Pedig a provokáció alatt nem mindig és nem csak negatív élményszerző tevékenységet értettek, hanem volt idő, amikor legalább a jóra való serkentés között szereplő módszerek is néha ezt a nevet kapták. Sőt válaszként is értelmezték, mégpedig válaszként a meghívásra a szó etimológiájának megfelelően.
Képzeljük csak el azt a hatalmas, ambivalens érzést, amit Jézus szavai váltottak ki zsidó hallgatóságában! Egy jó hír, egy eu angelion, aminek nem illik örülni! Hányszor tapasztaljuk ma is ezt a fajta irigységet, amit mások jó híre vált ki, mikor az a környezetben csupán némi fintort eredményez.
Jézus ma is provokál. Amikor a harmadik évközi vasárnapon mindenütt ezt az evangéliumi részt olvassák, akkor erre nem lehet nem válaszolni, pontosabban, a nem adott válasz is felelet.
Könnyebb ma nekünk, mint a kor zsinagógába szorult emberének? Nem hiszem. A teljesebb élet, életmű ismeretével szemben áll ugyanis mindaz, amit kételkedők, ellenállók, rossz-és jóindulatú keresők nyilvánosan, hozzáférhetően, s amit a kísértő bennünk nem hallhatóan, kérdést feltettek.
Nem "spórolják meg" az egyéni keresés és döntés felelősségét magunkban sem a környezetünk, sem a körülményeink igazán. Amikor Jézus állítását halljuk, akkor arra válaszolni kell. Nincs sok alternatíva. A provokáció, a hívás ránk "kihegyezett", mindegykőnknek a saját nyelvén szól.
A válasz pedig prófétai elemeket hordoz, magába foglalja a hitnek mindazon elemeit, amit éppen a zsidókhoz írt levél is tartalmaz: a bizalmat és a meggyőződést, hogy nem hiába hittünk, hogy az út után beszámolás és értékelés következik. (Ugyanerre az "eredményre" jutott Szent Pál is, amikor fogódzót keresett maga és a többiek számára.) Ahogyan azt az egyetlen visszatért, a zsinagógai kinyilatkoztató Jézus, elmondotta nekünk.
- DI -