Az elmúlt év és gazdasági eseményei láthatóan nem kedveztek a kultúrának. (Mikor is írhattunk volna másképp egy visszatekintő elemzésben, utoljára?) Nem csoda hát, hogy egy periodika újabb két számmal maradt le az idő folyamában, alig másfél év alatt. Mégis örülnünk kell, hogy ennyi hazugsággal terhelt idő sem szüntethette meg egy patinás, negyedévi megjelenésű áttekintő létét.

Maradt még idő s hely az önkontrollra is: belefért egy oldalas hibajegyzék a folyóiratba. Magam szerencsésebbnek tartom a megjelentetés mögöttes tartalmának vállalását (rossz személyi feltételek és rossz időbeosztás), semmint az olvasó folyamatos bosszúságát, amikor a kötetet olvassa.
Hiányolom a főszerkesztő bevezetőjét, mely még azelőtt "trendivé" vált a VÁRhelynél, mielőtt nyugati magazinok mintájára szinte kötelező jelleggel nálunk is bevezették volna. Ha jó a főszerkesztő - és ebben aztán végképp nincs jogunk kételkedni - akkor a szemléleti bevezetés azt a "alapízt" adja meg, ami végigkísér a lapok között, módot ad a szándék és a megvalósultság összevetésére, s talán végső konklúzió megvonására is kényszerít.
A TÜKÖR ÉS ABLAK rovat, melynek vélhetőleg reflektáló-áteresztő voltát szimbolizálja a cím, Jánosy nekrológgal indul, a folyóirat naplórészletével és három versével köszönti a 60 éves Bősze Balázst, majd Hegyi Ferenc gyermekkori visszaemlékezése fest hiteles, de még változatosságában is monoton képet gyermekkoráról. Csak az idők változnak!
Hárs Ernő énekel falakról, öregségről és szerenádról. Egy-korosztályos, de jó versek.
Kutas József olvasható, lényegretörő, szűkszavú, mégis általános érdeklődésre számot tartó témákat sűrít össze egy novellába, s drámai erővel ajánlja nekünk. Az örök vívódás kicsit kortalan, kicsit múlt századi írói megoldások kíséretében kerül az olvasók elé, így is élvezhetően. Bibor István magyarázó versei és Farkas Péter Antal egyéni fogalomtannal megírt költeményeit olvashatjuk ezután. Hogy Cs. Varga Istvánnak Bősze Balázs köszöntésére szánt írása a Közelkép rovatban furcsa egyveleg, azt egyéni értelmezésként is elkönyvelheti a Várhely olvasóközönsége. Noha a szándék tagadhatatlan, és a szavak konszonanciája sem mutat más irányba, az "ezt én mind tudtam" jellegű esetleges, csupán aranyködében egységes felsorolás némi összekötéssel az olvasót nem viszi tovább. Az ünnepeltnek nyilván szíve-joga magáénak vallani vagy sem, de egy négyszemközti átadásra való gnosztikus összekacsintásnak mégsem mindig a nyilvánosság a megfelelő fóruma. Hasonlít az írás a képzőművészeti bevezetők hangvételére; mintha egyfajta versenyre hívná az alkotót, mintha azt mondaná: "Te is alkottál, de ahogyan én megmagyaráztam!"
Füzi Edit beszélgetésnek nevezi a bevezetővel ellátott jó Kutas-monológot a művész 70 éves születésnapjára. Mi is szívesen olvastuk a művész közvetlen és érthető gondolatait.
Jánosi Zoltán kimerítően ír Nagy László költészetének szláv szellemi rokonságáról. Érdekes és csak elméletben kivitelezhető kísérlet lehet ugyanerről a költő megkérdezése. Annyit a világosan megfogalmazott mű képzeletbeli margójára azonban odaírtam magamnak emlékeztetőül: az érvek ülnek, s a kor, mely sokaknál kikényszerített bizonyos megoldásokat, s amely megalkotta Solohovot, nyilvánosan nem létezik többé.
Marafkó László Hamvas Béláról írt méltatásának reményeit magunkénak vallva a Évnegyed rovatban Ágoston Ernő emléktáblájának avatásakor elhangzott két tömör és tartalmas, emberközeli méltatást olvashatunk Kubinszky Mihály és Giczy János tollából.
Ha már említést tettünk az egyik VÁRhely-béli írásból asszociálva a tárlat-megnyitók "lelkivilágába", mondjuk el azt is, hogy egy kiállítás-megnyitó tagadhatatlan csapdája, egyben lehetősége, ha a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. A 2006-ban egzisztált Novák Dorottya kiállítás ezek közé tartozik, s ha létezik kétségbeesett próbálkozás, akkor Fejér Zoltán ezt valósította meg. Míg arról, aki a kevésből kibontotta a mindenséget, valóban lehet beszélni, arról azonban, aki a mindent megfogva csak töredéket tud megmutatni, ott nincs más lehetőség, mint elmondani a mindent. S ez hogyan sikerülhet? A próbálkozás a 75-78 oldalakon olvasható.
Érezhetően és főleg láthatóan könnyebb feladat jutott Burkus Józsefnek, a két név nélküli, Sziko és Kentaur kiállítása kapcsán. A szerzőnek még humorra is jutott az erejéből, ami - és ismételten a művekre utalunk - nagy dolog.
Máriás József ír Bánffy Miklósról műveinek erdélyi újra-kiadása alkalmából, s máris a VÁRhely végefelé járunk. Nem érdemes azonban csak átugrani az Olvasónapló lapjait, mert Dalos Margit Hochbaum Adélkáját már az ismertető letétele után egy megismerésre méltó hölgynek ítélhetjük, aki bármennyire is nélkülözi - bevallás szerint - a szerző önéletrajzi elemeit, mégis belőle született, és teremtőjeként tartja kezében a kusza, de megmagyarázott élet szálait. Jáki Teodóz (Dózi) ismerői mindig is csodálói voltak szigorú, de következetes gondolatainak, elkötelezettségének, mondjuk úgy, életművészetének, a szó eredeti és nemes értelmében. A tiszta forrásból merítő bencés tanár munkásságáról szól a Bertha János által ajánlott CD. Befejezésül Salamon Nándor ajánl egy leltározó szigorúságával és következetességével keresztülvitt történelmi útikalauzt Ausztria magyar emlékeiről. A könnyen elérhető relikviák feltétlenül gyarapítják történem tudásunkat, amennyiben el tudunk tekinteni attól a természetes irigységtől, amit Burgenland törökhagyta emlékeinek megtekintése jelent egy magyar számára.
A VÁRhely 2006 évi második száma szigorúan illeszkedik a többi kötet nyomába: nem lehet érzelmi megmozdulás nélkül olvasni. Van annyira lokálpatrióta, hogy megfelelő arányban tartalmazzon helyi elemeket és van olyan univerzális, hogy mások számára is jó olvasnivalót jelentsen. Az egyéni értékelés - természetesen - nem az igazság, csupán annak egy többé-kevésbé hangsúlyos részlete. Személyes kiegészítésre, esetleg ellentmondásra vár, hogy - ami a legfontosabb - az egyéni vélemény kialakulhasson. Ehhez pedig el kell olvasni, s akkor mindenki nyer vele. A kötetet Barabás László képei díszítik.
- DI -