Lajtai Lajos - Békeffi István

A szereposztás

MÁRIA, híres színésznő	VARGA SZILVIA
ZSUZSI, a leánya	MAGYAR TÍMEA
BÁRÓ JANKOVITS JÁNOS	NAGY GÁBOR
MIKLÓS, a fia	OZSGYÁNI MIHÁLY
TRAFINA, Mária szegény rokona	INCZE JÓZSEF
MIMÓZA, öltöztetőnő	KERESZTES ILDIKÓ
MANCI, kiszolgáló lány	CSONKA HAJNALKA
FŐÚR	BÁLINT PÉTER
NÉNI, cukrászné	VLAHOVICS EDIT
LULU, revüszínház görlje	KISFALUSI TÍMEA
KITTY, revüszínház görlje	MIHÁLY DÓRA
PINCÉR	SÁRDY ZOLTÁN
SZOBALÁNY	SIMON ANDREA

A darab potenciális megtekintője részletes tájékoztatást kap előre a Pro Kultúra honlapján és a darab írásos ismertetőjén is. A Békeffi-darab a maga parádés nevekkel tűzdelt előéletén és bemutatóján át nem csoda, ha a kétségbeesés szélére sodorja az újra bemutatására vállalkozó színészeket. Nyomasztó tud lenni a nagyok árnyéka, akik a szakma minden csínját-bínját a kezükben tudhatták.

Kész csoda, hogy a színitársulat rengeteg munkáját nem tudta érdemben megzavarni az utóbbi napok sok szempontból érthetetlen döntése: a rendező-színidirektor cseréje. A berögződött mozdulatok, a végletekig kidolgozott gegek és a nagyon kultúrált, az olcsó harsányságtól magát végig távoltartó előadás azt jelzi, a szekér még halad. A második kérdésre pedig nincs ember, aki válaszolni tudna.

Fantasztikusan pontosan, grammra "kimért" humor árad a színpadról a nézőtérre, nem titkoltan apellálva a "múlt századból kövületekként itt maradt" és a nosztalgiára hajlamos új nézőkre, s nem hiába. A félreismerhetetlen slágerekre bejön a vastaps, és az ismétlések (melyek érezhetően ugyancsak kiszámíthatóan követik egymást) kedveznek a hallgatóságnak.

Szilágyi direktor úr az egyik legnehezebbet hajtotta végre: mindennek lehetőséget biztosított és minden túlzástól visszatartott egy erre igencsak hajlamosító előadást.

Az élmény teljességéhez hozzátartoznak az új kosztümök, melyek az ideál kifejlesztésében nélkülözhetetlenek és az új, részben filmes, részben multimédiás háttértechnika, mely minden tolakodás nélkül hozza életközelbe az ismételhetetlen és elpusztított környezetet és a kort, ahol és amikor a darab játszódik. A nagy tökéletességben egyetlen megjegyzés: olyan nagyításnál, melyre csak a film képes, filmes smink is szükséges a szereplők védelmében.
A zenekíséret nagyszerű, csak az utolsó dalok némelyike kap a kelleténél erősebb zongorakíséretet. Sajnos a homlokra szerelt erősítés mellett is vannak gyengébb hangerejű szereplők.

Közöttük nincs elmarasztalható, teljesítményük javát nyújtják. A kicsit modernebbre vett hanghordozás szintén jól szolgálja a mába történő beillesztést.

Varga Szilvia - utóbbi teljesítményeit figyelve - nem okozott meglepetést. Nyugodtan ki lehet jelenteni: ha valaki nem e régi primadonnák felesleges allűrjeit keresi a színpadon, akkor teljes értékű szerepmegjelenítésre számíthat. Ő azon kevések közé tartozik, akiknek a régi nőideál megjelenítése vérükben van, s ehhez a szerephez ez kell. Nagyon kulturáltan bánik hangjával, kerüli - nagyon okosan - a hang birtoklására visszavezethető konfrontációkat, és inkább változatos színészi játékkal teszi teljessé az élményt.

Ebben a játékban nagyon jó szereplőtársra akadt Nagy Gábor személyében, aki ebben a darabban azt nyújtja, amit sokkal, de sokkalta korábban egy másik operettben nyújtott, de akkor más hangján - ha jól emlékszem. Kellemes férfi-baritonja jól egészíti ki, mintegy kontrasztként a főszereplő énekét.

Ozsgyáni Mihály egyre határozottabban kezd ráérezni a színpad ízére, bátor tolmácsolója a kidolgozott poénoknak. Érezhetően oldódik benne a korábbi merevség. Még egy kis mozgásgyakorlat, és nagyszerű karakterszínész lesz belőle.

Magyar Tímea a félig szende, félig naív, félig tudatos leányszerepben azt teszi, amit ilyenkor és ennyi gyakorlattal tenni lehet. Jól belesimul a darab egészébe.

Keresztes Ildikó olyan szerepre talált és azt úgy adta elő, hogy még a legfinnyásabb "kortanú" sem találhat benne kifogást. Az persze nyilvánvaló, hogy a szólóénekesnő hanganyaga a legértékesebb az összes szereplő közül, de most a vehemens előadói természet megmarad azon határok között, mely kifejező, ugyanakkor mindenki számára elfogadható, a "mackós duett" akár több geget is elbírna...

Kit is dicsérjünk még meg, külön, ha nem Incze Józsefet, aki ismét egy ragyogó karakterszerepet kapott, s ebből azt a maximumot hozta ki, mely már csak a legnagyobb sztár nevettetők példája nyomán, a többiek kárára lett volna fejleszthető. Amikor a kritikus tudatosan távol tartja magát az alkotás folyamatától, hogy a friss látás pártatlanságával alkosson véleményt az előadásról, tudatosan lemond azon ismeretekről, melyek egy társulatnak legintimebb magánügyei. Azt hiszem, ez így helyes. Így nem tud mérlegelni, vajon a látott humor az "elég" vagy a "lehetett volna nyugodtan több a kimaradtakból" kategóriába tartozik. A teljesítmény aligha értékelhető túl, az ilyen előadás savát-borsát adják az ide tartozó szerepek: ez a múlt század eleji operettírás sikerének egyik titka.

Kedvesek és a korba illeszkedők a revülányok, a kalaposok (masamódok), a pincérek és azok a szereplők, akik szintén azzal keltik a legjobb benyomást a szemlélőben, hogy például nem vállalnak bonyolult tánclépéseket. Valószínű, hogy a megatáncba aligha kerülnének be, de itt és most az egész darab hatását érezhetően jó irányba befolyásolják a megoldott feladatokkal.

Bár még az eredeti terv szerint előadandó szezonműsorból hátravan egy-két bemutató, a soproniak egy zavartalan alkotói periódusnak valószínű, hogy az utolsó darabját láthatják, ha elmennek a Petőfi Színházba. A kisvárosnak előbb-utóbb minden lakója tudni fogja ilyen-olyan forrásból a vezetőváltás igazi körülményeit. Azt kell mondanunk, hogy egy le nem telt szerződési időszak megszakítására nem biztos, hogy elég az, ami közszájon és a médiában ismeretként forog. Hát még akkor nem, ha az előre senki által nem garantálható teljesítményen nem tükröződik a döntés jó hatása.

Magam nagyon fájlalom Szilágyi Tibor távozását anélkül, hogy megvonnám a bizalmat a nem szokványos vezetőváltás következő generációjától. Azt kell mondanom, hogy ő volt az, aki főleg a első időszakban, bőven kapott hideget-meleget a kritikustól és ő soha nem vonta kétségbe, hogy az ítész is láthat jól. Ez olyan emberi tulajdonság, ami viszont nagyon ritkán fellelhető szűk hazánkban.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -