Lk 5,1-11 Történt pedig, hogy a tömeg áradt hozzá Isten igéjét hallgatni, míg ő a Genezáret tava mellett állt. Látott a tó szélén két hajót állni; a halászok kiszálltak, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget. Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: ,,Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat halat fogni!'' Simon ezt felelte neki: ,,Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.'' És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak a másik hajóban, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: ,,Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!'' Mert a nagy halfogás miatt, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak, hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: ,,Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.'' Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt.

Félünk? Igen, mindannyian. Lehet, hogy nem most, lehet, hogy nem ugyanattól, mint mások, lehet, hogy titkolva, lehet, hogy nem mindenki számára nyilvánvalóan, de bizony mindenkiben előjön a félsz az élet bizonyos pillanataiban.
Azon senki nem lepődik meg, ha egészségünket, életünket veszélyeztető momentumok váltják ki a reakciót, ha a félelmi reakció a maga vegetatív jeleivel végigfut a testünkön.
A mai evangéliumi részlet (és a személyes tapasztalatunk is) azonban jóval több ennél. Úgy fogalmazhatnánk, hogy mindaz, amit olvastunk Jézus hatalmáról, a legtöbbször csupán olvasmányként, történetként, outsider olvasottként rögzül bennünk. Ha mindezt a valóságban is megtapasztaljuk (mint a tanítványok a csodás halfogást, mely azért önmagában nem egy deprimáló dolog egy halász számára), akkor - meglepetéssel tapasztaljuk - ugyanez a félelmi reakció jelenik meg, nem választható szét fiziológiailag az előzőekben említettől.
Könnyen Péter módjára kerülünk egy viszonyt kifejező helyzetbe, ahelyett, hogy örülnénk: megerősítést kaptunk mindarról, amit eddig csak olvasmányainkból tudtunk. A hétköznapok kikerülhetetlen misztikájával (Jézussal való együttéléskor) először találkozó is valahogyan - első reakcióként - ekként próbál meghátrálni.
Elkerülhetetlen, hogy egy csupán olvasási élmény aránytévesztésével szemben a csodás gyógyulások, szabadulások vagy éppen az evangéliumban a színeváltozás vagy sok más eset, rávilágítson az igazi arányokra Jézussal és velünk kapcsolatban. Így is lehet félni Krisztustól. Akkor is, ha éppen nem a királyról, a pantokrátorról vagy létünk forrásáról beszélünk. "Ne féljetek!" kezdte meg működését II. János Pál, és aki a misztikus kapcsolat eme fokára eljut, az nyilván nem csak a "természetes" félelemmentességet éli meg a pribékekkel szemben, de az felkészül arra is, hogy az Úr eljövetele, meghívása ne bénítsa meg félelmében, amikor félreérthetetlenül kiderülnek az igazi viszonyulások, amikor esetleg a mi hálónk is megtelik.
- DI -