Lk 4,1-13 Jézus pedig telve Szentlélekkel visszatért a Jordántól, és a Lélek a pusztába vitte negyven napra, és kísértette az ördög. Azokban a napokban nem evett semmit, s ezek elteltével megéhezett. Ekkor az ördög ezt mondta neki: ,,Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy változzék kenyérré.'' Jézus ezt felelte neki: ,,Írva van: ,,Nemcsak kenyérrel él az ember'''' [MTörv 8,3]. Majd felvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát, és így szólt az ördög: ,,Mindezt a hatalmat és ennek dicsőségét neked adom; mert az enyém, és akinek akarom, annak adom; ha tehát imádsz engem, mind a tiéd lesz.'' Jézus ezt válaszolta neki: ,,Írva van: ,,Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj'''' [MTörv 5,9; 6,13]. Azután Jeruzsálembe vitte őt, a templom ormára állította, és azt mondta neki: ,,Ha Isten Fia vagy, vesd le innen magadat. Mert írva van: ,,Angyalainak parancsol felőled, hogy őrizzenek téged'', és ,,kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat'''' [Zsolt 91,11-11]. Jézus ezt felelte neki: ,,De azt is mondták: ,,Ne kísértsd Uradat, Istenedet'''' [MTörv 6,16]. Miután mindezek a kísértések véget értek, az ördög elhagyta őt egy időre.

A hallottakon az emberi természet és hiúság természetességével kapva kap az olvasó, amikor a fenti részletre külön hívás nélkül is válaszol; igen, ebben már neki is része volt! Őt is érte kísértés. Itt aztán az emlékezet bizonyossága és intenzivitása változik. Talán időben felismerte, talán csak utólag, talán megkésve (talán bevallja, talán nem), de határozottan úgy véli, hogy az ő útja is a pusztán keresztül vezetett.
Hivatkozunk a magány különböző formáira, talán hamvazószerda igéjére is, ahol a felületes olvasó analógiát lát a megkísértés helye és a formailag(?) javasolt Isten-találkozások között. A ló egyik és másik oldalán járunk, mégpedig felváltva, ahogyan a mondás is tartja, ahogyan szoktuk.
Pedig a megfelelő lelki életvitelhez nagyon szükséges az oldalak mindenkori, a jó javára történő kiegyensúlyozása, különösen ilyen helyzetben. Biztos, hogy nem véletlenül került a Római levél az első nagyböjti vasárnap olvasmányaként ide, és egészen bizonyos, hogy az első nagyböjti nap evangéliuma is a közösség megteremtéséről és "állandósításáról" szól, mégpedig Istennel.
A kísértés legyőzésének a feltétele ugyanis ez a közösség, ez az erő, mely az együttlét tudatos formáinak keresésén keresztül, a szájból túlcsorduló, de a szívbe írt (értsd: a megfelelően érzékenyen tartott lelkiismeretű) hit kiteljesüléséig tart. Botorság bárki részéről a feltételek megléte nélkül "kísértetnie magát". Jézus ezt határozottan állította, többek között a magvetőről szóló, saját maga által is szájbarágósan megmagyarázott példabeszédben. Csak semmi extravagáns hősködés, kacérkodás a kísértéssel, az oroszlán bajszának rángatása (milyen jól passzol ide a mondás a Péter-levél alapján! - 1Pét 5,8). Mindennek eljön az ideje, persze lehet, hogy nem ott és nem úgy, ahogyan mi ezt romantikus pluri-, sőt pleiopotens álmainkban elképzeltük. Nem ott és úgy, ahogyan merészen még "szerettük is volna", és sajnos nem mindig olyan eredménnyel, mint ahogyan arról szívesen előzetes képet alkottunk.
Ahogyan a kesernyés éllel humorizáló meséli magáról: mindennek ellen tudok állni, de a kísértésnek!?
A liturgikus év periodicitása mintegy válasz a kérdésre, melyet az alaposan olvasó ember tesz fel, azt olvasva, hogy Jézust is "egy időre" hagyta csak el az ördög. A visszatérő bűnbánati idő alkalom az ismételt készületre, a korrekcióra. Nem egy bármifajta titkos tudás, gnózis birtokában, hanem ha lehet, szerényebben, de céltudatosabban, egy magasabb fokon végrehajtva a Krisztus-követést, tanulva a kudarcokból, mintha a Theilhard de Chardin-i spirál újabb menetét fejeznénk be, vagy éppen kezdenénk.
- DI -