|
Andrássy Péter
tanár emlékbeszéde
Amikor - mint
később kiderült - drága barátunk Csapody István, utoljára járt a
Károly-magaslaton, és ott Tamás fia segítette őt, a példakép Gombocz
Endre
nevét viselő házba, a lépcsőnél kétszer is megbotlott.
A
betegséget
tükröző arcának szájzugában kis mosollyal, ezt mondta: Egyre
közelebb a küszöb!
Hogy
jöhet ez
közelebb, kérdezhetik Önök? A Magas-Tátrai közös kirándulásainkra
gyakran
kísért el bennünket, József Attila: Isten című verse. Első négy sorát
felidézve, választ kapunk a kérdésre:
,,Láttam, uram a hegyeidet
s
olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Sajnos
az 1990-es
évek második felétől már nem tudott velünk jönni. A verset - kissé
szabadon
folytatva: egy apró emberi szív gyenge dobogása elveszett a roppant
hegyek
dobogásában .... Majd Csapody István, öt évvel ezelőtt az Úr küszöbére
ülhetett, mi pedig a Schneeberg keresztjénél és a Magas-Tátra
sziklafala alatti
jelképes temetőben – ahol 1984-ben ő beszélt nekünk Kitaibel Pálról –
rá
emlékezhettünk és a közben elhunyt útitársaink lelki üdvéért
imádkozhattunk.
Itt
kérdezte meg
tőlem, csoportunk legfiatalabb, tíz éves tagja, a következőt:
,,Akikre
most
emlékezünk, azok most látnak, hallanak bennünket?” Ebben biztosak
lehetünk –
mondtam –, de te tudod-e, hogy ki volt Csapody István? ,,Tudom ám!” –
hangzott
a válasz. ,,Ő az a bácsi aki sokat mosolygott, és keveset volt mérges,
aki le
van fényképezve a kilátóban, ahol a botja és a szemüvege is látható.”
Igen!
Azok, akik
személyesen ismerhették, akik jártak vele erdőkben, réteken, azokban
elsősorban
mosolya, figyelmessége, türelme és a párturalom elleni kifakadásai
élnek. Ezek
persze a botanika számára, nem megfogható, nem objektív kategóriák.
A
tudományos
munkásságára emlékező, könnyebb helyzetben van és lesz, hiszen sok
évtized
múlva is bemutathatja könyveit és egyéb írásait. A szeretetet sugárzó
mosolyt,
főként pedig a barátságot, sajnos évről-évre kevesebben őrizhetjük.
Ezért nagyon fontos, hogy a fiatalok és az
őt személyesen nem ismerők halljanak a hitét, magyarságát óvó,
család-ját,
városát, a természetet szerető emberről, aki számára minden barátság az
isteni
kegyelem ajándéka volt, aki a barátságot nem ranghoz, érdekekhez vagy
életkorhoz
mérve adta, őrizte.
A
Kitaibel
emlékét ápoló középiskolai tanulmányi verseny nemzetközi döntőjében,
ahol a
szóbeli zsűri elnöke volt A védett növények című könyvét dedikálta egy
15 éves,
tiszta tekintetű erdélyi diáknak, aki aztán örömében úgy futkározott
fel és alá
a nagy teremben, mintha egy versenyautót kapott volna. Társainak
mutogatta a
beírást, amely így szólt:
„Ifjú barátomnak T. Vincének, szeretettel:
dr. Csapody István"
Azt kívánom, hogy ez a márványtábla legyen
az erdélyi fiú őszinte boldogságához hasonló örömforrása városunkban a
barátságnak, az önzetlen szeretetnek és ne kelljen szégyenkeznünk majd
a
falfirkálók „kiteljesedése" miatt
Köszönöm,
hogy a
család lehetőséget adott az emlékezésre!
Köszönöm
a jelen
lévők baráti figyelmét.
|
