Csapody Istvánról az
egykori tanítvány
Öt év elmúltával is, Csapody
István nevének kiejtésekor
elszorul a hazai botanikus generáció tagjainak szíve, gondolatuk az
emlékek
tárházában kutat, hogy felidézzék tudós mesterük alakját. Csapody
Istvánt nem
lehet elfelejteni, s nem lehet a hazai, illetve a nemzetközi botanikai
múltból
kitörölni. Bár ezzel már életében többen próbálkoztak, s
egyszer-egyszer –
átmenetileg – sikerült is őt félreállítani, olykor megalázni. Az első
nagy
csapást fiatalon, 1948-ban kellett elviselnie, amikor a Pázmány Péter
Tudomány-egyetem Természettudományi Karára beadott jelentkezését
„világnézeti
okok miatt” elutasították. A második megrázkódtatás 1958-ban érte,
mikor is
„szilárd világnézeti meggyőződése miatt” az Erdőmérnöki Főiskoláról
eltávolították, megfosztották az egyetemi katedrától. Az elszenvedett,
életre
szóló megalázás jellemét még szilárdabbá tette, s roppant botanikai
tudása
mellett e tulajdonsága is a fiatal botanikus generáció példaképévé
emelte őt.
Mit is kaptunk Tőle, Pista
Bácsitól?!
Először is egy imponáló botanikai
éleslátást, óriási
fajismeretet, határozott jártasságot a társulástan útvesztőiben.
Közbevetőleg
jegyzem meg, hogy az Erdőmérnöki Főiskolán a növényfajok felismerését
évfolyamtársai Tőle tanulták, kik közül kettőt, Szodfridt Istvánt és
Tallós
Pált, egy életre megfertőzött, a későbbiekben ők is jeles botanikusokká
váltak.
Másodszor kiváló előadóképességét emelném ki,
választékos
szak- és anyanyelve, érdekességeket is fölvonultató, a lényeget jól
kidomborító
előadásai sokakat lenyűgöztek, akár TIT-szemináriumon, akár nemzetközi
tudományos konferencián hallhattuk őt.
Harmadszor a természetvédelem iránti
elkötelezettségét említeném,
melynek rögös útján határozott lépésekkel haladt előre. Igaz, közben
sok
ellenséget is szerzett, de ő már akkor is tudta, hogy anyagiassá váló
világunkban aki a természet ellen vét, az nem csak maga ellen, hanem
valamennyi
embertársa ellen is vét.
Végül bibliofil karakterét hoznám fel. Ma az
internet
világában egyre kevesebbek számára jelent a könyv, a periodika valamit
is.
Csapody Istvánnak párját ritkító szakkönyvtára, folyóirat- és
különlenyomat-gyűjteménye van, amit élete során hangyaszorgalommal
gyűjtögetett
össze és becsült meg. Igen nagy megtiszteltetés, hogy e gyűjteményt mi,
a
fiatalabb botanikus generáció örökölhette, s használhatja az egyetem
Növénytani
Tanszékén. S itt kell megemlítenem növénygyűjteményét is, egy
lankadatlan
gyűjtő-munka tényleges lenyomatát, mellyel ma a szombathelyi Savaria
Múzeum
büszkélkedhet.
Arra, hogy mi tanítványok
mennyire tiszteltük, s mennyire
becsültük Pista Bácsit, csak egyetlen példát hozok fel: Amikor a ’90-es
években
a doktoranduszoknak fél éves fitocönológiai szemináriumot tartott,
utána a
hallgatóság egységesen kérte Őt, adjon elő még egy fél évig, tartson
még egy
ráadás szemesztert.
Nehéz elhinni, hogy Csapody
István öt éve nincs már
közöttünk. Nehéz beletörődni, hogy nem kérhetjük segítségét egy
kritikus
növény-taxon meghatározásához, egy ritka szakirodalom felkutatásához.
Az
utókor, a tanítványok azonban nem feledkeznek meg róla. A Tudós
Ismeretterjesztő Társulat keretében Csapody István Természettudományi
Szabadegyetem működik, az Országos Erdészeti Egyesület a nagy sikerű
„Erdei fák
és cserjék” c. könyve kiadásán fáradozik. A közelmúltban eddig
ismeretlen
írásai láttak napvilágot, így az ’56-os emlékeket felelevenítő
„Forradalom és
Exodus” a Soproni Szemlében és az Erdészeti Lapokban, most pedig
kedvenc
fafaja, a szelídgesztenye őshonosságát elemző tanulmánya az Erdészeti
Lapok
legfrissebb, februári számában.
Az utókor hálája és tisztelete a tárgyiasult
emlékezés
formájában is megnyilvánul. Ennek tanúbizonysága a Botanikus kertben a
múlt év
októberében felavatott emlékpad, melyen Csapody István neve is
szerepel. S
ennek tanújele a mostani emléktábla is. Abban is biztos vagyok, hogy az
emlékezés tárgyiasult formái a jövőben tovább fognak szaporodni. De
nekünk
tanítványoknak, a fiatalabb botanikus generációnak e tárgyak többet
jelentenek.
Mögöttük fölsejlik tanítómesterünk, Pista Bácsi alakja, akire büszkék
lehetünk,
s ezt az érzést nem hagyjuk elvenni tőlünk.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
(Bartha Dénes egyetemi
tanár beszéde elhangzott Csapody István (1930-2002) a Mező u. 9. szám
alatti
házon elhelyezett emléktábla avatásakor február 24-én. )
2007. február 26., hétfő 13:57