Lk 9,28b-36 Történt pedig e beszéd után mintegy nyolc nappal, hogy maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felment a hegyre imádkozni. Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott, a ruházata fehér lett és fényben sugárzó. És íme, két férfi beszélgetett vele, Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelentek, és beszéltek az ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni. Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, látták dicsőségét, és a két férfit, akik ott álltak vele. És történt, hogy amikor eltávoztak tőle, Péter ezt mondta Jézusnak: ,,Mester! Jó nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!'' Nem tudta ugyanis, hogy mit mond. Amíg ezeket mondta, felhő szállt le, és elborította őket. Amint a felhőbe jutottak, félelem fogta el őket. A felhőből szózat hallatszott: ,,Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok'' [MTörv 18,15; Iz 42,1]. Mikor a szózat elhangzott, Jézus egyedül maradt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem szóltak azokban a napokban mindarról, amit láttak.

A transcendens maradandó emléke - mind az apostolok története, mind az azóta született vallomások alapján, úgy látszik - nélkülözhetetlen eleme a hitbeli hűségnek. Ez az Istennek személyreszólóan megértő-megbecsülő, sokszor nehezen accipiálható gondoskodása. A kályha, ahova nem szégyen, ahova vissza lehet, sőt kötelező visszatérni. Pedig az alternatív létezés nagy kísértése minden eddiginél finomabb módszerrel, alattomosan, alig felfedezhetően, talán éppen a felebaráti jóindulat képében jelenik meg, hogy tompítsa a fényt, a fehérséget, a találkozást.
A bonyolult szövésűnek látszó gondolat mögött rendkívül egyszerű mechanizmus áll. Hadd meséljem el egy aktuálisan kínálkozó történetben!
Híres és sokáig nélkülözött írónknak egy bibliai című és erősen biblikus történésű-idejű könyve jutott el hozzám hangfelvétel formájában. Kedves barátomnak köszönhetem, hogy hallgathattam, aki számára ez nagy élményt jelentett, s már csak "hivatalból" a hitről és környékéről író-gondolkodó emberhez, juttatta el hozzám a hangfelvételt, egyéni, s reményei szerint nem haszontalan használatra. S láss csodát! Valóban fantasztikus nyelvhasználattal, a gondolatok árnyalt és képszerű megfogalmazásával hallottam vissza mindazon ismereteket, melyek a Biblia olvasásához szükségesek. Egy kicsit ugyan megzavart a bevezető elmélkedés arról, hogy az ember bármi áron szeretne belépni az időbe, ez pedig csak jelentős, - akár negatív - cselekedettel lehetséges, de a művészi túlzás, mint eszköz - gondoltam - mégsem foszthat meg az élménytől! 'Tovább', bíztattam magam! És hallgattam.
Aztán egyszerre, az árnyalt mondatok közé olyanok kezdtek befurakodni, hogy Jézus a világvégét jött el hirdetni, és a transzcendencia szükségét a fennmaradáshoz a továbbélő egyház ismerte fel, s tette hozzá, az antik kultúra hanyatlásának tanulságait levonva, a történethez.
És ekkor gondolkodóba estem. Mit mondjak barátomnak a könyvről, ha a véleményemet kérdezi? Amiért annyira lelkesedett? Mondjam azt, hogy rossz? Vagy azt mondjam, hogy hit ide, hit oda, hamisítás, egyfajta írástudói árulás? Nem, ennyire kemény és kegyetlen nem lehetek, hiszen biztosan fontos és nagyrészben igaz ismeretekhez juttatták hozzá. Mondjuk, ha a hithez éppen nem, de hátha ez is út!
Késő délelőtt lévén éppen a tépelődéshez, közben elkészült az ebéd. Feleségem egy új recept alapján készítette el a káposztát hússal. Ültünk az asztalnál, felkészülten arra, hogy az újdonság nagyszerűségét dícsérjük, de valami nem stimmelt. Hosszas kóstolgatás után egyszerre emelkedtünk fel, hogy a receptből hiányzó paprikával ki-ki a maga módján egészítse ki az étket. S ezután már csak elégedett szuszogás, majd az üres tányér látványa következett.
Ekkor ugrott be a gondolat: a transcendens élményétől, a hit tartalmától akárhány szép mondat, akármilyen szép okoskodás kedvéért sem érdemes eltérni. A transcendens és én ugyanis attól kezdve, hogy volt színeváltozás, már egyek vagyunk. Magamat hamisítom meg, ha ezt letagadom, sőt, ha be nem vallom, ha a hit "birtokában" csak emberként kívánok szólni. Én leszek mérhetetlenül kevesebb, ha "hitbéli ízlésemet", az elvárásom tartalmát lecsökkentem, ha kevesebbként jelenek meg, mint Isten barátja. Csak azért mert valaki éppen azt mondta, ugyan nagyon szépen megfogalmazva, hogy túl kemény a hit egésze, rágjuk meg előtte, tegyünk hozzá némi világi interpretációt!
Igen, az intim igazsága hiányzik belőle, a világi vallomásból, és ez a magyarázat nem szentségtörés! Igen, igen, pont úgy, mint a káposzta paprikája. Ne is próbáljam anélkül dícsérni a létezést, amivel Isten azt a számomra kiegészítette a transcendensben. Éppen azért, mert anélkül az egész nagyon más lehet! Nem csak gyomorrontó. Hamisítás, bármilyen szép, bármilyen klasszikus, bármennyire okos.
- DI -