A. P. Csehov (1860 - 1904)

A szereposztás

Prozorov Andrej Szergejevics	INCZE JÓZSEF
Natalja Ivanovna,menyasszony, később felesége	KOVÁCS PATRÍCIA
Olga	VLAHOVICS EDIT
Mása	VARGA SZILVIA
Irina	MAGYAR TÍMEA
Kuligin, Fjodor Iljics,gimnáziumi tanár, Mása férje	DÓCZY PÉTER
Versinyin, Alexandr Ignatyevics,alezredes, tüzérezred parancsnok	DÓZSA ZOLTÁN m.v.
Tuzenbach, Nikolaj Lvovics báró, főhadnagy	SÖVEGJÁRTÓ ÁRON
Szaljonyij, Vaszilij Vasziljevics, százados	VARGA GÁBOR
Csebutikin, Ivan Romanovics, katonaorvos	BREGYÁN PÉTER
Fedotyik, Alexej Petrovics, zászlós	KERESZTES JÁNOS
Rodé, Vlagyimir Karlovits, zászlós	SÁRDY ZOLTÁN
Ferapont, altiszt az elöljáróságon	TÁNDOR LAJOS
Anfissza, öreg dajka	NAGY ANNA m.v.

A Soproni Petőfi Színház március harmincadikán mutatta be Csehov 1901-ben készült darabját. Az előadás "érdekessége", hogy Tordy Gézát még Szilágyi Tibor, volt színidirektor kérte fel a darab megrendezésére, de a bemutató már az új direktor vezetése alatt zajlott. Nem mellékes körülmény, hogy az egyidejű színészelbocsátások miatt három szereplőnek is ez a búcsújátéka a soproni deszkákon, s talán ugyanez áll egy meghívott művész szerepeltetésének a hátterében is. Vajon az interregnum mennyire befolyásolta a szereplőgárda teljesítményét? Nem tudjuk, de a hatás lehetőséget kizárni nem lehet.

Talán nem véletlen, hogy a "standard, kötelező" színdarabok közé sorolt Csehov-mű soproni felújításakor (korábban már másutt is) szükségét érezte az előadó-rendező annak, hogy a négyfelvonásost kétrészessé tömörítse, s talán egy kicsit felgyorsítsa az abban folyó eseményeket. Nos, ez itt és most két és háromnegyed órásra sikerült, s a néző - egyéni vélemény alapján - még most is gondolkodhat azon, hogy vajon a türelmetlen kor vagy az aktualitásvesztés-e az oka annak, hogy néha még ezt a szűkítést is kevésnek érezzük. Íme egy előadás vulgárisan, ami Csehovhoz nem tulságosan illik, mint ahogyan a gyorsaság sem. A szerkezetátalakítás mellett talán még az nevezhető "modernnek" a soproni előadásban, ahogyan Mása masszírozza szorgalmasan a lábával Versinyin heréit s a szimmetria jegyében láthatunk két kebelfogdosást a színpad bal és jobb oldalán. Ami a vetítetten színhű háttér mellett is igazából hiánycikk, az Csehov színvilága.

Sajátosan, leszűkítetten, ezért nem konzekvensen keveredik az előadásban a harminc évvel ezelőtti játékstílus és a modern próbálkozás, néha egy nehezen fogyasztható színpadi keveréket állítva elő, melynek alkotóelemei önmagukban ugyan nem rosszak, de egyszerre le nem nyelhetők. Darabos az előadás, túlzott affekciók és depressziós periódusok élesen elkülönülve követik egymást. Sztahanov elvtárs talán még meg sem született, de legfeljebb csak hátulgombolós, amikor követői már az ő stílusában agitálnak Csehovnak ezen a színpadán.

Hasonlítsuk össze a koncepciót két jelentős színházi ember véleményében tükröztetve a modern Csehov-szemléletet és a soproni előadást!
„Könnyen abba a hibába eshetünk, hogy naturalista drámaírónak tekintjük Csehovot ... Csehov soha nem egyszerűen az élet egy szeletéről beszél - orvos volt, aki rendkívüli érzékenységgel, óvatosan fejtette le az életről annak ezernyi finom rétegét. Ezek a rétegek izgatták, végtelenül csalafinta, tökéletesen kikalkulált és értelmes rendbe illesztette őket, amelyben az ügyesség olyan mesterien rejti szem elől a kiszámítottságot, hogy végül azt hisszük, kulcslyukon keresztül látunk mindent, holott sehol semmi kulcslyuk.” (Peter Brook)
A soproni előadáson szó sincs kulcslyukról és kegyetlenül naturális ábrázolás folyik. (Vigyázat! A naturális ábrázolás hiánya nem abban merül ki, hogy egy párbaj vértócsáját nem folyatjuk a színpad közepére! Hogy egy nagy ronggyal tesszük életveszélyessé a színpadot, szájbarágós - van ilyen?- szimbolikával idomítjuk a nézőt.)
„Váratlanul egy zöldszín világ tűnik elő. Minden szoba zöld. A színhely voltaképpen egy akvárium. A szereplők szinte halak. Fogy az oxigén. A lények mind lassabban mozognak. Néhányuk meghal, az élet megáll, s elhagyja az akváriumot.” (Ingmar Bergman)
A Petői Színház előadásának darabosságában éppen az "önhordó" folyamat hiánya tűnik el. A színházból távozó nézőben nem folytatódik a darab élete, a megjelenítés, a szorosan ülő három nővér lezár, bevégez valamit ahelyett, hogy bolyongani hagyná az örökkévalóságban az önmagukba zárt alakokat.

A darab szereplőiből kénytelenek vagyunk kiemelni Nagy Anna és Tándor Lajos szereplését, ahol a klasszikus Csehov szólal meg a színpadon. Igen ám, de a megváltoztatott környezetben mintha két mesealak került volna egy mérsékelten késő huszadik századi darabba. Így hiába a minden ízében tökéletes két alakítás, nem illik bele az egészbe. Mintha egy nonfiguratív alkotás közepébe igyekeznénk elhelyezni egy puttót.

A másik oldalon Incze József az, aki némi komikus kísérletet sem mellőzve játssza ragyogóan a fiútestvért párban Kovács Patríciával, a feleségeként borzongattató, a túl "élethűre" sikerült szerepben. Dóczy Péter Kuliginját sorolom még az egyértelműen nagyszerű alakítások közé, ez utóbbihoz azt a nehezen értelmezhető megjegyzést téve, hogy egy szerepben nemcsak azt kell megmutatni, ami egy életvezetésben torz, rossz, hanem azt is, ami hiányzik belőle.

Bregyán Péter doktorja ahhoz jó, hogy egy csehovi klasszikus részeg, "ámde néha magábaszálló", de végeredményben szimpla alakot mutasson be, ahhoz azonban már kevés, hogy Csehovot magát vigye be valamely külső szemlélőként a megjelenített világba.

Vlahovics Edit bevezető monológja bizonytalan hangon szólal meg, s ezzel kicsit kihat a darab egészére, noha a szerep a későbbiekben sok szempontból sikeressé válik. Ő az egyébként, aki a háttérből a legjobban együtt él a nővérekből a darab egészével.
Varga Szilvia szerepformálásába kissé áthallik az utolsó szerep színésznőjének alakja, s a legnehezebben követhető szélsőségeket ő produkálja a színpadon. Önmagában persze magyarázhatók a szélsőséges érzelmek, de amikor a csehovi mű egészének mondanivalója fölé tornyosul, akkorra (az egész darabra nézve) terhessé válik. A kétségbe vonható ízlés formai megoldásairól pedig már korábban említést tettünk.
A Varga Szilvia lányából immár testvérré avanzsált Magyar Tímea talán alkatából következően a darab első felében inkább a klasszikus megoldásokkal konszonál, a második darabfél valódi drámáját kevés szóval még nem igazán tudja megjeleníteni.
Sövegjártó Áron sajnos a kitűnés keresésében eljut a sikerig, amikor a sajátos, nehezen felejthető nevetését többször is elsüti, ezzel azonban sem a darab egészének, sem a báró alakjának nem igazán használ. Ha egy szereplő szerepe szerint éretlen, nem biztos, hogy a színésznek is annak kell lennie.
Varga Gábor észrevehetően a leghűségesebb követője a rendezői utasításoknak, és az alak jóra is sikeredik, itt a szokatlanul erős maszk az, ami "archivvá" teszi az alakot, és a mindig nyilvánvaló deviáció csökkenti le a szerelmi vallomás fenyegető erejét, ezért nem lesz igazi vátesz.

A sok kritikai észrevétel ellenére sem rossz a Három nővér soproni előadása. Talán az elmúlt bemutatók magas színvonala az, ami az előrevetített lehetőségek kontrasztjában arra kényszeríti a darab nézőjét, hogy többet várjon el, hogy összehasonlítson, hogy ne csupán egy vidéki előadás színvonalát várja el azoktól akik eddig többre is képesek voltak. Reméljük, hogy a továbbiakban ismét az elmúlt évad színvonalához méltó előadásoknak tapsolhatunk. Az igény - ígérjük - megmarad.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -