CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2022. november 29., kedd, Taksony napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Hírek - események  

Szent György napján tizedik alkalommal tartották meg a Dalos-hegyi kórustalálkozót Sopronban.

A Várisi zenepavilonnál tartott megnyitóünnepség köszöntőit és hagyományos, közös emlékfaültetést a tizenhét kórus bemutatkozása majd a Dalos-kőnél az emlékcsokrok elhelyezése követte.


Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzatának és a város Kulturális bizottságának nevében köszöntőt Sass László, a bizottság elnöke mondott:

Tisztelt egybegyűltek!

Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzatának – a Közgyűlésnek és a város Kulturális Bizottságának – nevében őszinte örömmel és szeretettel köszöntöm mindannyiukat.
Dr. Fodor Tamás polgármester, e rendezvény fővédnöke üdvözletét és nagyra becsülését tolmácsolva üdvözlöm díszvendégünket, dr. Gerzanics Magdolna népzenekutatót.
Üdvözlöm, köszöntöm a szervezőket, a pedagógus-karvezetőket – s mindenek előtt a város és a környék iskoláinak diákjait, az „éneklő ifjúságot” – ahogy a Kodály és tanítványai által 1925-ben elindított ifjúsági kórusmozgalmat 1934-ben elnevezték.

Ha most igen-igen sok időnk és türelmünk lenne, s nem tudnánk, hogy a mai nap a „dalároké” s nem a szónokoké, szívesen és büszkén idézném meg Sopron zenei múltjának ragyogó pillanatait.
Kicsit líraian, de történetileg is hitelesen azt mondhatnám: megcsodálhatnánk azt a zenei virágfüzért, melynek egyik új és üde dísze az idén tizedik évfordulóját ünneplő Dalos-hegyi Kórustalálkozó. Liederkranz-Dalfüzér volt a neve annak az – Altdörfer Keresztély vezetésével 1859-ben létrejött – férfikarnak, amely 1863 júniusában Sopronban megszervezte az első magyarországi dalosünnepélyt.
(Zárójelben: egyrészről nagyon fontos tudni azt, hogy Sopronban már 1829-ben Zeneegyesület működött, másrészről meg azt, hogy ennek az Altdörfer Keresztélynek a templomi énekkara több mint negyedszázaddal Kodály születése előtt magyar népdalokat énekelt egy dominánsan németajkú városban!)
Szóval lassan másfél évszázada annak, hogy Pozsony, Győr, Szombathely, Kőszeg, Kismarton, Pinkafő, Nagyszombat, Bécsújhely, Gloggnitz, Baden és Neunkirchen dalosegyletei összegyűltek itt a vox humana ünnepére, s hagyták itt az emléküket örök időkre egy kultúrföldrajzi névben, a Dalár-, mai nevén Dalos-hegyben.

Kedves diákok!
Gerzanics Magdolna népzenekutató asszony, Pécsváradi Ágnes tanárnő, kórusvezető tanáraitok, az árnikások, a castaneások pontosan tudják, ti feltehetően inkább csak érzitek, hogy egy roppant fontos hagyomány folytatói, Sopron zenekultúrájának részesei, alakítói vagytok.
Ez most olyan mondat volt, amitől véletlenül sem várom, hogy bárki közületek elkomolyodjon, főként hogy meghatódjon. Ennyi idős koromban ilyenek hallatán én sem hatódtam meg és nem komolyodtam el; leginkább a nyakamat tekergettem, hogy mikor hagyja abba a mondója, meg hogy min lehet egy kicsit rihegni-röhögni.
Ám. Azonban. Viszont. Csakhogy.
Az ember sokszor csak hosszú évek múltával jön rá, hogy köszönnivalója van. Azt szokták mondani, hogy a sorsnak. „Köszönöm a sorsomnak…”
Ez olyan, mintha a sors valami véletlen dolog lenne, ami megesik az emberrel. Rázuhan. Mintegy magától. Mert a csillagokban vagy valami „nagy könyvben” vagy a fene tudja, hol, így van megírva.
Nem. Magunknak írjuk – ki jól, ki rosszul –, s akinek szerencséje van, s ha hagyja, annak segítenek írni a sorsát. Például a szüleink. Például a pedagógusaink. Például a barátaitaink. Akiknek köszönnivalónk van. Vagy egyszer majd lesz.
Lassan oda jutottunk, hogy csodabogárnak számít, aki kórus- vagy néptánc próbákra jár. Hogy egyre szaporodnak azok, akiknek nem tudjuk elmondani, hogy az miért jó. S hogy miért lenne nekik is jó.
Sokaknak nincs szerencséje. Mert például: szülő, pedagógus…
Meg a rossz beidegződések. – Szereted? Nem. Ettél már? Nem. Megkóstolod? Nem.
Nektek szerencsétek van. Szülő, pedagógus… Higgyetek nekik továbbra is.

Mondok néhány idézetet. Ezekbe jó kapaszkodni, amikor az ember a saját gondolatait kevésnek érzi vagy csak szerencsétlenkedik a megfogalmazásukkal.
Kezdjük Kodállyal. Nem csupán azért, mert az idén kétszeresen is évfordulós (a születésének 125., a halálának 40. évfordulója van), hanem mert ha valaki mindent tudott arról, ami idevág – a mai nap programjához és a mondandómhoz is – az Kodály.
„Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.” – Már négy évtizede, 1966-ban így gondolta, s ha élne, elnémulna a döbbenettől. Lassan generációk nőnek-nőttek fel, melyeknek tagjai nem tudnak – nem elénekelni, csupán címén nevezni! – három magyar népdalt. A „Legyen ön is milliomos!” műsorában ezen az ötezer forintos kérdésnél megbuknának, ha a felező meg a telefonos segítség nem lökdösné át őket, bár százezerig eljutnak, mert tudják, hogy ki volt Britney Spears első barátjának a második barátnője. Egyre többen nem kapják meg a rossz zene elleni védőoltást.
Németh László, szintén akkortájt, ezt írta: „Az, hogy a zene milyen közérzetre szoktatja egy nemzet fiait s főként a fiatalt, eldöntheti civilizatorikus hovatartozását. A pedagógiának központi kérdése tehát, hogy milyen zenére kapatja azt, akit nevel.”
Ám ha Kodály Zoltán vagy Németh László túl komoly és túl tudós, akkor mondanék idézetet a Vágtázó Halottkémek frontemberétől, Grandpierre Attilától: „Zenei anyanyelvünk a magyar népzene. A multicégek istállóiban kitenyésztett műzene helyett a magyar népzenével, zenei anyanyelvünkkel kell beoltani minden gyermeket már az óvodától kezdve. A magyar népzene a gyermeki lélek számára az anyatej, a multicégek zenéje a Maggi kocka, az életvitelszerű fogyasztás esetén rákot okozó hamburger”.

Aminek kórustagként részesei vagyunk, az kincs. Kincs, ami van. (Szülők, pedagógusok… – nem lehet elégszer elmondani. S ne feledje senki, még ha vihog is, amikor 10-14-16 évesen felhívják rá a figyelmét: szülők lesztek ti is.)
Szóval kincs. Mert jó énekelni. Mert a szólamokban jó érezni (aztán idővel mélyebben megérteni), hogy a sok hogyan lehet egy és az egy hogyan lehet sok. Mert jó együtt lenni. Mert ha bicsaklik a hangom, segítenek a többiek. Mert a kánon, az – hogy is mondjam –, buli. Mert a Kati-Erzsi-Tamás-Andris is itt van. Mert itt szólnak, ami miatt megsértődöm (jelezném: nem „besértődöm”!), de másnapra kiengesztelődöm, mert rájövök, hogy nem volt igazam. Mert megérzem és lassan-lassan az eszemmel is megértem, hogy „az ének szebbé teszi az életet, az éneklő ember másokét is.” Mert itt megkapom, hogy a másik figyel rám, s én is megtanulok a másikra figyelni. S ez – észrevette-e már mindenki? – ez jó. És – nagyon jegyezze meg mindenki! – hasznos.
Semmilyen tudományos kutatás nem támasztja alá a megérzésemet, de majdnem biztos vagyok abban, hogy akinek megadatik, hogy ilyen közösségek nevelőiskolájában formálódjék, annak egész életében jobban működnek az emberi kapcsolatai. Talán kevesebb összeveszés, kevesebb válás adatik nekik a sorstól. A sorstól, amelyről tudjuk, hogy nagyrészt mi magunk alakítjuk.
Hallgassuk megint Kodályt: „Nagyon fontos a karéneklés; a kollektív érzés, a közös erőfeszítésből eredő szép eredmény öröme fegyelmezett, nemes embereket nevel, ilyen nemű szerepe felbecsülhetetlen.”

Kedves felnőttek!
Bocsánatot kérek, hogy nem Önöket, benneteket méltattam… Bár remélem, kihallható volt a főszólam mellől, hogy igen. Például, hogy szülők, pedagógusok... Csak nem akartam ennyi gyerek karéjában, a zöldillatban, az erdőhangok között olyanokat mondani, hogy polifon hangzás, második anyanyelv, szocializációs színtér, értékorientáció meg nemzeti identitás.

Kedves Mindannyian!
Perceken belül szárnyalni fognak a dalok a soproni erdőben. Mit nem adnék, ha tudhatnám, mit szólnak hozzá a madarak.
Ez a találkozó ma szerencsére nem verseny. Mégis mindenkiben van egy kis izgalom (s nem csak amiatt, hogy megússzuk-e eső nélkül), mert azért persze, hogy mindenki meg akar felelni. Felkészítőjének, a többi kórusnak és persze önmagának.
Éppen 25 esztendeje kerültem Sopron akkori legnagyobb iskolájába, s lettem szemlélő részese annak színvonalas és eredményes munkának, amit két kollégám, Szabó Dezső És Tauber Anna a kórussal végzett. Máig őrzöm és hasonló helyzetekben használom azt a mondatukat, amivel fellépések előtt beénekeltették, skáláztatták a kórust. A mondat így hangzik: „nem betojni – énekelni!” Kicsit vicces, kicsit illetlen, kicsit nem ünnepi köszöntőbe való, de higgye el mindenki fontos dolog van ebbe belegondolva.
Ugyanezt irodalmi nyelven Sütő András így fogalmazta meg az egyik novellájában:
„Aki nem tud énekelni, bizony, nagyon szegény ember, még ha tele van is forintokkal a ládája. Kodály és Bartók feltarisznyáz minket énekkel ezer esztendőre. Otthon, amidőn valamelyikünk hosszú és magányos útra indult, öregeink azt kérdezték: Jól felöltöztél-e? Botod van-e? Hát éneket viszel-e magaddal? Vagyis védelmet a sötétség, úti veszedelmek ellen. Azt mondanám én is, ne hagyjátok cserben az éneket.”
Én sem tudok okosabbat, szebbet mondani.

Tisztelt felnőttek, kedves diákok!
Aki már próbálkozott hasonlóval, az tudja, hogy ilyen rendezvényt – rengeteg résztvevővel, sűrű és gazdag programmal – létrehozni, majd évről évre megtartani, ápolni, hatalmas feladat.
Engedjék, engedjétek meg, hogy ez előtt a tízéves munka előtt tisztelettel meghajolva a város önkormányzatának nevében köszönetet mondjak mindenkinek, akinek része volt, van – és remélem sokáig lesz – benne; külön és kiemelten is Pécsváradi Ágnes tanárnőnek, Szabó Miklós és Hárs Olivér „erdőpedagógusoknak”, s velük természetesen az Árnika Erdei Iskolának és a Castanea Környezetvédelmi Egyesületnek.
Ennek a köszönetnek a jegyében szeretném mindhármójuknak átadni Sopron város polgármesterének dicsérő oklevelét.
Aztán: „cantare”! Énekelni!



Este a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia Központban csendült fel a Dalos-hegyi díszhangverseny, majd a szintén hagyományos toronyzene a Tűztoronyból a Soproni Fúvószenekar tagjaival.















2007. április 27., péntek 23:44


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület