Jn 13,31-35 Miután kiment, Jézus így szólt: ,,Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.''

A véletlenek furcsa játéka, hogy idén egybeesik anyák napja és Húsvét ötödik vasárnapja, utóbbi Szent János evangéliumrészletével. Mind a kettő a szeretetről szól. Nem kevés irodalmi és egyéb művészeti vonatkozása van annak a gondolatnak, hogy más az égi és más a földi. A szerelem szóra persze a Tiziano kép, esetleg Molnár Ferenc darabja és még esetlegesebben filmes emlékek asszociálnak.
Persze nem csoda, ha - amennyiben legalább eddig együtt is voltunk - erőteljesen elágaznak a valóság és a gondolati sík folyamatai, amikor megkülönböztetést teszünk a szeretet különböző jelzői miatt. Gondoljunk csak arra, hogy a negyedik parancsolat félreértelmezése mennyi felesleges konfliktus forrása. Mennyire elvárjuk gyermekeinktől, hogy anyák napján megjelenjenek egy szál virággal, csak azért , mert illik, és végighalgassák a családi évkönyvek számára megörökítendő születésük történtét, mondjuk huszonötödször.
Szeretünk játszani az erosz és a filia témakörébe eső érzelmekkel, s kihasználva a nyelv e téren szánandó szegénységét, mely a valóság talajából fakad, mindezt szeretetnek nevezzük. Talán rávilágít a két (a hétköznapok és Jézus által használt) fogalom különbözőségére, ha eldúdoljuk a régi sláger szövegét (Szeretni bolondulásig), majd elmondjuk Jézus szavait (szeretni a kereszthalálig). Ugye, milyen más!
Valószínű, hogy elevenbe vágunk akkor, ha azt is megállapítjuk, hogy a mi szeretetként aposztrofált tevékenységünk esetleges, legtöbbször nem jár semmiféle kötelezvénnyel, míg Jézus azt mondja, hogy Őt kell utánozni, úgy kell tennünk, ahogyan Ő cselekedett, vagyis nem is olyan szabad már a kezünk.
A keresztény és az anyák napi (extrapolált) szeretetnek persze rengeteg élő, találékony, és hál'Istennek folyamatosan megvalósuló formája létezik. A kettő nagyon könnyen összehangolható, még ha csorba is esik az extrovertáltság foncsorán.
Rengeteg bélyegző (és megbélyegző) jelet, feliratot viselünk, és a forszírozott gyakorlatból biztosan állíthatom, nem is tudjuk, mit húzunk reggel magunkra, minek a szendvicsembereiként hirdetünk - minden fizetség nélkül - számunkra ismeretlen, esetleg velünk ellentétes, sokszor erősen kifogásolható eszméket, szervezeteket, irányzatokat.
Praktikusságuk ellenére anno mi is utáltuk az egyen-dolgokat. Érdekes. Mintha nálunk sem iskolára, sem intézményre, odatartozásra nem lenne érdemes büszkének lennünk.
A keresztény "bélyeg" azonban nem felirat, nem kijelentés és nem egyenruha kérdése. Mondom ezt mindazzal a hátsó gondolattal, miszerint tisztában vagyok azzal, hogy a magatartás forrása, ha nem is intézményes, de "garantált" formában és könnyebben is hozzáférhető, mint "maszek kezdeményezésre". Tehát amikor ezt a részt olvasom az evangéliumból, mindig aggódva nézek magam köré: lehet, hogy felismerhetetlenek vagyunk? Lehet, hogy nem jól csináljuk?
- DI -