Jn 14,23-29 Jézus azt felelte neki: ,,Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret engem, nem tartja meg szavaimat. A szó pedig, amelyet hallottatok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki küldött engem. Ezeket mondtam nektek, amíg veletek voltam. A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen. Hallottátok, hogy azt mondtam nektek: Elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Megmondtam nektek már most, mielőtt megtörténne, hogy amikor bekövetkezik, higgyetek.

Néha vagyok úgy, hogy a szólás egyfajta szabadsága még mindig meglep. Most már inkább csak akkor, ha jóra buzdít, követendőt tálal. Majd leültem a minap is, amikor egy lapban arról olvastam a népszerű szappanopera sztárjának nyilatkozatában, hogy az egyház egy méltán népszerű elöljárójának társaságában fedezte fel azt a békét, amire eddig nem talált rá. Szép hogy megtalálta. Éppen időben.
Ki ne ismerné az érzést, amit naponta kergetünk, aminek hiányában nyugtalanok vagyunk (nyugtalan a szívünk - mondta az ősegyház híres gondolkodója). Gondolhatná bárki, olyan kézenfekvő. Mintha olyan egyszerű lenne, mintha olyan könnyen elérhető lenne a béke a vallásos ember számára!
Íme, egy újabb adalék mindahhoz, amit sokan elvesztettünk a kétezer év hordalékának görgetésében. Csúfosan és általában rímel arra a bizonyos keserű tréfában hangsúlyozott szövegrészre: "Ezüstöm, aranyam van, de hiába mondanám neked: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!"
A békének, a gyógyításnak és minden másnak, amitől az Isten Országa kiteljesedését reméljük, ugyanis ára van: nem kevesebb, mint a hit bizonyossága, a ráhagyatkozás "merészsége", mely a nyugtalanság éles kísértését a továbbkeresésre letompítja. Mintha - képszerűen - fordított arányban lenne a hit bizonyossága és a bizonyosság magamban. Amíg ugyanis abban vagyok biztos, amit hiszek, addig magamban keresem a változtatandó alanyt, ha viszont annyira biztos vagyok magamban, ez csak úgy képzelhető el, ha a hitem alanya képlékeny, nem ad szilárd direktívát.
Ezekről az elismerendő arányokról beszél Jézus, és hogy ne legyenek kétségeink a hovafordulás kérdésében. Ő is a nagyobbhoz, az Atyához vonzódik. Talán voltak idők, amikor nem volt szégyen nagyobbnak és kisebbnek lenni és a nagyobbhoz, a nyugalmat árasztóhoz vonzódni. Nem gondoltunk egyből (nem kellett gondolnunk!) aberrációra. Nem, nem is a gazdagabbról és szegényebbről van szó, bármennyire is ezt sulykolja belénk a környezet, hanem a béke birtoklójáról és a nyugtalan emberről, aki, ha éppen gazdag, bármi áron (simónia sem kizárva!) szeretné ezt megszerezni. Keresi a titkot, és legalább az a becsületére válik, ha azt megvallja: nekem nincs meg az a békém.
Kész minden külsőségre, elsajátít légzés- és beszédtechnikát, diétázik, méregtelenít, mimikát és járást tanul, imázst formál, mégsem változik meg (érthetetlen?) a tartalom. A béke és a nyugtalanság ugyanis valószínű, hogy az egész belső szintézisének vektora, ugyanaz az erő, csak az iránya más. Hat magára a viselőjére és hat a környezetére. Lehetséges és valós alternatívát állít a kereső elé, hogy ne a keresés legyen a sui generis célja a létezésnek, hanem a béke. Megtalálandó természetesen a képviselő ember is, de még fontosabb Ő, talán a kétségek és kísértések között érlelődő egyetlen lehetséges hit-substrátum, ami hosszú távon megingathatatlan ebben a düledező világban.
- DI -