Lk 1,57-66.80 Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. Meghallották szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy irgalmasságot cselekedett vele, és örvendeztek vele együtt. Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: ,,Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.'' Erre azt mondták: ,,De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.'' Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: ,,János a neve.'' Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. Félelem szállta meg összes szomszédjukat, s ezen dolgoknak elterjedt a híre Júdea egész hegyvidékén. Mindannyian, akik hallották, a szívükbe vésték ezt, és kérdezték: ,,Mi lesz ebből a gyermekből?'' Mert az Úr keze volt vele. A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

Zakariás imáját meghallgatta az Isten, és Zakariást döbbenti meg leginkább a dolog. Talán nem gondolta ennyire komolyan. Az Úr azonban igen.

Amikor Isten a saját fiának feláldozására készül, nem sokat 'vacakol', nem sokat gondolkodik azon, hogy bevessen-e erőteljesebb eszközöket. (Ezek a gondolatok így természetesen emberre vonatkoztatások.)
Zakariás esetével példázza az isteni kapcsolatra így tovább alkalmatlan embert, akit meg kell zabolázzon, akit annyi közvetlen szolgálat után egy egyszerű testi fogyatékossággal kell megtanítania az arányokra és a viszonyra. Sokan és sokat vitatkoztak azon, hogy Isten személyre szabott magatartásában nem valamiféle kivételezettséget, különbségtételt, előre elrendeltséget kell-e látnunk, hiszen a hagyománytisztelő, ugyanakkor hitetlen közvetlen rokonság semmiféle 'büntetést' nem kap, amiért Ben Zakaria néven akarja nevezni a megszületett Keresztelőt.
Vajon képesek vagyunk-e, valamikor képesek leszünk-e arra, hogy életünk apró, számunkra mégis olyan fontos eseményeit beillesszük a nagy tervbe, aminek megszületésünkkel - mégha az nem is olyan csodákkal telinek látszik, mint János fogantatása - részesei lettünk? Lehetséges-e, hogy mindannyian ilyen fontossággal bírunk a Teremtő szemében? Vajon az önmagában is botladozó 'útegyengető'-t utolérjük-e a nekünk szánt lépésekben? A nagy út részévé válunk-e az elfogadással, s annak mi a teljes foka? S ha véletlenül részesedünk Zakariás némaságában, be tudjuk-e azt illeszteni abba az egészbe, aminek létezését szóban mindig megvalljuk, de amikor valami konkrét, valami biztonság-megbillentő testi gyengeséget mér ránk az Úr, már kevésbé tudjuk elfogadni. Merünk-e bízni abban, hogy ez a bosszantó légypiszok messzebbről egy nagy és szép kép része is lehet?
Hiszen minden apró esemény egy nap lefolyásában többször is felteszi a kérdést: mi-ki lesz ebből? Ó, elméleti válaszban itt is bővelkedünk. Szerényen meghajtjuk a fejünk és ájtatosan rebegjuk: legyen meg az Ő akarata! - miközben belülről mardos a bizonytalanság, tiltakozunk, nem értjük a szándékot.
Már Keresztelő János születése is megtanít arra, hogy a látványos, ma elsősorban hangsúlyozott dolgok mögött mennyire sok más is van. Amikor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a látványos dolgok a népszerűségen, az ismertségen keresztül boldogságot jelentenek, akkor csatlakozunk a legszánandóbb szemétkiadvány-olvasók táborához: két össze nem tartozó végpontot kötünk össze, melyekből az egyik csupán virtuális. Isten pedig - íme - sokszor kézzel foghatóbb bármi ilyen megfontolásnál!
- DI -