|
KultúrVáros |
|
Sólyom László köztársasági elnök beszéde az Országgyűlés őszi ülésszakának első ülésnapján
2007. szeptember 10. 13:58
Tisztelt Országgyűlés!
Az őszi ülésszak megnyitása idén nem a politikai szezon kezdete. Az már
korábban, meglehetősen zaklatottan elkezdődött, és a folytatás sem
látszik nyugodtnak. Mindemellett a törvényhozási ciklus olyan éve
nyílik meg ma, amely elvileg nagyobb távlatú döntésekre alkalmas,
hiszen a következőkre már egyre inkább rávetül a közelgő választások
árnyéka.
Az Országgyűlés felelőssége óriási. A gazdasági, az államháztartási, de
az egészségügyi, vagy a demográfiai mutatók is mind nagyon rosszak. A
közvélemény-kutatások szerint a lakosság bizalma alapvetően megrendült
a politikában. Mély pártpolitikai megosztottság tapasztalható, amely
azonban leginkább érzelmi, sőt indulati alapú. Innen kell kiutat
találni.
Több európai ország is volt már hasonló állapotban. Szívesen emlegetjük
azok példáját, amelyek kilábaltak ebből a helyzetből – mostanában
Írországot, Finnországot, korábban a spanyolokat. Azonban tudható, hogy
minden felfelé vivő út azzal kezdődött, hogy a politikai erők – köztük
a pártok – legalább néhány stratégiai kérdésben megegyeztek, és annak
azután alárendelték közvetlen politikai érdekeiket, s a megállapodást
követték több mint tíz éven át, akár kormányra, akár ellenzékbe
kerültek. Ehhez a társadalom támogatását is megszerezték. A példákat
másolni nem lehet. De a lényeget tekintve más utat Magyarország számára
sem látok.
Félreértés ne essék: a következő politikai év alaphangját Önök fogják
megütni. A köztársasági elnököt tisztsége távol tartja attól is, hogy
szakpolitikai vitákban vegyen részt. Ha megszólal, általánosabb
szempontokat képvisel.
Így, noha remélem és kívánom, hogy az Országgyűlés a jövő érdekében
szükséges megegyezést keresse, felszólalásommal azt szeretném
tudatosítani, hogy most is vannak közös alapok. Ezeket természetesnek
vesszük, mint a körülöttünk lévő levegőt, vagy tiszta vizet, s csak
hiányukat vesszük észre, amikor fogyni kezdenek. Ezért tartom ma
fontosnak és időszerűnek, hogy az alkotmányos intézményekről, az
alapjogokról és alapértékekről beszéljek, hogy ezeket megerősítsem.
Mind az aktuális problémák megoldása, mind egy hosszabb távú
kibontakozás csakis ezekre építve, és ezekkel összhangban lehet
eredményes.
Ha az alkotmányos alapok nem élnek bennünk, nem lehetséges demokratikus
kultúra sem. Ahhoz pedig, hogy az alkotmányos alapintézményekben való
egyetértés ne maradjon külsődleges és törékeny, hogy az ország jól
működjön, bizalomra van szükség. Bizalom, társadalmi támogatás nélkül
nem lehet a még oly szükséges reformokat sem elfogadtatni. Bármely
hosszabb távú politikai együttműködés és elköteleződés bizalmat
feltételez.
A bizalomnak mindenek előtt az alapintézményekben kell meglennie,
minden más erre épülhet. Az emberek bizalma az alkotmányosságban
mélyebb és állandóbb annál, semhogy a pártok és a politikusok
tetszésindexével lehetne összekeverni. Vajon a rendszerváltás kezdetén
miért fogadták el az emberek olyan gyorsan az alkotmánybíráskodást?
Mert az alkotmány, az alapjogok jelentőségét ismerték fel. Azért mert
érezték és megtapasztalhatták, hogy van egy mindenek fölé rendelt,
közös, megbízható és állandó normarend, amely a politika hajladozásai
fölött áll; hogy az Alkotmány megvédi jogaikat még az állammal szemben
is.
Éppen ezért mérhetetlenül romboló az alapok megkérdőjelezése. A
rendszerváltás megtörténtének kétségbe vonása az alkotmány alól akarja
kihúzni a talajt. Az „igazi rendszerváltás”, „a rendszerváltás
befejezése” és hasonló jelszavak csak a formátlan érzelmeket mutatják
fel, s a káoszba visznek. Nem jobb azonban az az érvelés sem, amely
szerint a rendszerváltás idején az alkotmányban lefektetett széleskörű
szabadságok, a szólásszabadságról, a gyülekezési és az egyesülési
jogról, vagy a népszavazásról szóló törvények fölött eljárt az idő.
Örüljünk, hogy annak idején a legteljesebben sikerült garantálnunk a
szabadságjogokat! Nem lehet egyetérteni azzal, hogy minél fejlettebb a
demokrácia, önvédelemből annál kevesebb szabadságot enged.
A bizalmat a világos értékrend, a pontos fogalomhasználat, a tiszta
beszéd táplálja. Az alkotmány értékeit olyan kidolgozott fogalmak
fejezik ki, amelyek Európában és a világ demokráciáiban ugyanazt
jelentik. Ezek alapján lehetséges párbeszéd és vita. Ezért nem is
reagáltam tavaly ősszel a Kossuth téren megfogalmazott alkotmányozási
és állam-átalakítási tervezetekre, amelyekkel naponta kopogtattak a
Sándor-palota ajtaján. A Házbizottság döntött úgy, hogy az Országgyűlés
elnökének előadhatják ezeket. Akkor is károsnak neveztem az
alkotmányjogilag értelmezhetetlen, ám alkotmányi fogalmakat használó
követeléseket, és ezt a figyelmeztetést sajnos azóta is meg kellett
ismételnem.
Természetes, hogy a politika ideológiákat és szimbólumokat használ,
jelszavakkal mozgósít és tart össze, érzelmekre is épít. Azonban az
egyes tetteket nem lehet csak annak alapján minősíteni, milyen jelvényt
tesz ki valaki. A 23 millió románnal való fenyegetés például tipikus
szélsőjobboldali érvelés volt. Másfelől viszont a mozgósító jelszavak
és minősítések mögött ott kell lennie annak a fedezetnek, hogy
lefordíthatók az egyezményes fogalmak nyelvére. Amikor komolyra fordul
a helyzet, az áttérés erre az egyértelmű nyelvre nélkülözhetetlen. E
nélkül megrekednénk a puszta érzelmi politizálásban, amely hasonló
válaszokat szül, de kibontakozáshoz nem vezet. Nagy szolgálatot tett a
Magyar Köztársaság nemzetközi jó hírének a Szabad Demokraták Szövetsége
frakcióvezetője, aki nagykövetek jelenlétében, a fogalomnak az e körben
nyilvánvalóan szükséges egyértelműségével tisztázta, hogy
Magyarországon nincs fasizmus, és nincs fasiszta veszély sem. Köszönet
illeti a magyar történettudománynak azt a kiemelkedő képviselőjét is,
aki hosszú lapinterjúban megmagyarázta, hogy Európa mai politikai,
társadalmi és gazdasági viszonyai között nincsenek meg a
nemzetiszocializmus sikerének feltételei; ilyen aggodalomra nincs ok,
bár sokan a múltat idézik.
De ha nincs, és nem fenyeget fasizmus, mi van, és mi fenyeget
Magyarországon? A szakkifejezést használva: a radikális jobboldal van
jelen, pártokkal, mozgalmakkal, és látványos akciókkal. Szervezett
jelenléte folyamatos a rendszerváltás óta, vagyis mióta a jogállam ezt
lehetővé tette. Hasonló a helyzet Európában az ötvenes évektől kezdve,
a mintának tekintett demokratikus államokban is. Sokkal általánosabb,
mélyebb és makacsabb problémáról van tehát szó, mintsem hogy
beérhetnénk a szalagcímek és a napi politikai reakciók szintjével.
Társadalmi problémaként kell kezelni, együtt a nemcsak a jobboldalon
meglévő előítéletességgel, intoleranciával. A radikális jobboldal
veszélye azonban éppen abban rejlik, hogy ideológiává és programmá
teszi az emberek közötti megkülönböztetést. S mivel ez az emberi
méltóság alapeszméjével szemben áll, elfogadhatatlan.
Nyugat-Európában már a radikális jobb harmadik generációjáról
beszélnek. Nálunk, ahol nincs bevándorlás, a kultúrák ezzel járó
ütközése, még hagyományos a kép, ám ezen belül újdonság a fiatalok
bekapcsolódása, másrészt sajátosság a cigányellenesség. Véleményem
szerint a legrosszabb helyzet akkor volt, amikor a MIÉP bekerült a
parlamentbe az 1998 és 2002 közötti ciklusra. Azóta – az ilyen pártok
egyik jellemzőjét osztva – kiesett az Országgyűlésből, s a legutóbbi
választáson a Jobbikkal együtt a szavazatok alig több mint két
százalékát érte el. Ezt különösen érdemes felidéznünk, amikor olyan
országokból jövő leckéztetést kell hallgatnunk, ahol szélsőséges
nacionalista vagy idegengyűlölő pártok ülnek a parlamentben, sőt néhol
kormányon is vannak.
A helyzettel kellő objektivitással felvértezve kell szembenézni. Mind
az Országgyűlés feladatát, mind az alkotmányos alapértékek
megerősítését nézve megkerülhetetlen a kérdés: mit visel el a jogállam,
éppen jogállam volta miatt. Az alapvető politikai szabadságok
fenntartása érdekében mit kell elviselni abból, ami a jogállam
alapelveivel ellentétes. Hogy lehet az, hogy van Európában olyan
ország, amelyben tankönyvi példaként szolgáló radikális jobboldali párt
a legnagyobb a parlamentben. Sok országban masíroznak szélsőségesek,
működnek pártjaik; sőt van, ahol szörnyű bűncselekményeket követtek el,
felgyújtottak zsinagógákat és a bevándorlók szállását – és mégis,
mindezek ellenére nem kételkedik senki ezen országok demokratikus
jellegében, és föl sem merül, hogy az megváltozhatna. Azért van ez így,
mert ezekben az országokban az alkotmányos alapok szilárdak, nagy
tekintélyük és általános támogatottságuk van, a hatóságok pedig
következetesen a szabadságjogok javára döntik el a dilemmát: az
alapjogok általános uralma és csorbítatlansága megéri az esetenként
keserves tűrést is. A magyar Alkotmánybíróság kezdettől fogva ezen az
úton jár.
Azonban amit jogilag nem lehet szankcionálni, azt politikai és erkölcsi
téren nem kell elviselni. Az, hogy a jog szerint a nyilvánosságban
olyan sokféle, akár negatív vélemény és magatartás jelen lehet, éppen a
vitát, az öntisztulást és védekező képességet segíti elő.
Így érkezünk a szélsőségekkel kapcsolatos politikához, amelyben minden
szereplő a maga alkotmányos lehetőségei, politikai céljai, és eszközei
szerint cselekszik. A köztársasági elnök az én felfogásom szerint
konkrét ügyekben csak rendkívüli szükség esetén, tisztázást igénylő
helyzetben szólal meg. Az alkotmányban meghatározott hatáskörei
gyakorlásán kívül az államfőnek általában a feladata az őrködés az
állam demokratikus működése és az alkotmány értékrendjének
érvényesülése felett. Erre vonatkozó gesztusait lehetőleg a
pártpolitikai napirendtől függetlenül teszi meg.
Magától értetődik, hogy egy politikai párt a radikális jobboldal
megmozdulásaira politikai pártként reagál; vagyis a magasabb
szempontokat, az alkotmányos és erkölcsi értékeket pártpolitikai
érdekeivel együtt, azoktól természetszerűen elválaszthatatlanul
képviseli. A legjobb célért sem cselekedhet másként, mint a
pártpolitikai szféra törvényei szerint, lépései politikai hasznát és
kárát mérlegelve. A pártok működésének, számításaiknak és eszközeiknek
ez a világa azonban a köztársasági elnöktől idegen. Nem kapcsolódhat az
abban szükségképpen meglévő, de az ő jogállásától idegen elemekhez.
Ezért politikai pártok indíttatására, még kevésbé felszólítására, sosem
szólaltam meg, sosem cselekedtem, és nem is fogok.
Tisztelt Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak!
Hosszú ideig éltem Németországban, ahol szélsőjobb jelenléte különösen
érzékenyen érint mindenkit. Az emberek elutasítással, tiltakozással
reagáltak, és aggódtak az ország nemzetközi megítélése miatt.
Félelemmel azonban nem találkoztam. A „félelem” és „gyűlölet” a
rendszerváltás után került a magyar politikai szótárba. Augusztus
huszadikán általában beszéltem a bizalomról, és ítéltem el a félelemmel
való politikai manipulációt. Nem hoztam példákat, nem is illett volna
az ünnepi beszédbe. Most azonban, amikor a radikális jobboldaltól való
félelem napirendre került, tisztázni akarom, hogy a veszély eltúlzását,
és ezzel a félelem növelését ilyen káros manipulációnak tartom, és
elítélem.
Ugyanakkor szeretném, ha akiket illet, tudnák: a köztársasági elnök
meghallja azok hangját, akik valóban félnek. Elismerem, és védelmembe
veszem azok félelmét, akik célpontjai és elszenvedői voltak a faji
megkülönböztetésnek és üldözésnek, akiket halálra szántak,
kitaszítottak a nemzetből és elhurcoltak az országból. A holokauszt
túlélőinek félelme előtt elnémulok: itt értelmetlen lenne előhozni a
racionális érveket, hogy megváltoztak a történelmi körülmények, nincs
veszély. A holokauszt az emberiség egyetemes példázatává emelkedett,
mint mítosz örök érvényű lett, s azoknak, akik ott voltak, mindig
jelenvaló. Az áldozatok emlékezése önazonosságuk része, és gyermekeiké
is. Ha ezt végre megértené a magyar társadalom, ha belegondolna, mi
történt, nem jutna eszébe senkinek viccelődni. A halottak iránti, és a
túlélők fájdalma iránti tiszteletből ne az Árpád-sávos zászlót válassza
jelképül, aki ki akarja fejezni ellenzékiségét, vagy aki magyarságához
nem tartja elegendőnek a nemzeti zászlót! Legyen emberséges, gondoljon
arra, mit okoz ezzel.
Ezt a félelmet csúfolja meg az is, aki eszközül használja.
Milyen következtetések adódnak az elmondottakból?
Mindenek előtt az, hogy az ősz politikai eseményeire készülve különös
figyelmet kell szentelnünk az alkotmánynak és az alapjogok
érvényesülésének.
Ebből közvetlenül érinti az Országgyűlést maguknak a jogi kereteknek a
megváltoztatása. A kormány közzétette, hogy a véleménynyilvánítási
szabadság, a gyülekezés, továbbá az egyesülési jog korlátozására
készül, továbbá a közösségek megsértését a polgári jogban
szankcionálná. Már szóltam arról, hogy a demokráciának sokkal nagyobb
szolgálatot teszünk, ha a radikális jobboldalt nem az alapvető
politikai jogok szűkítésével próbáljuk visszaszorítani. Ezt ugyanis nem
lehet úgy megtenni, hogy ne korlátoznánk mindenki szabadságát is. Mivel
a törvények elém fognak kerülni, nem mondhatok előzetesen ennél többet.
Az alapjogok gyakorlását persze lehet törvénymódosítások nélkül is
nehezíteni. Jól emlékszem, a rendszerváltás idején mennyit kellett
harcolni azért, ne foglalják törvénybe, hogy a parlament előtt tilos a
tüntetés. Azzal érveltek a tiltás mellett, hogy a tüntetők zavarnák a
képviselők munkáját. Az akkori ellenzék viszont úgy gondolta, hogy a
politikai véleménynyilvánítás nagyon is helyén van ott, ahol a
pártpolitizálás a legfelső szinten, s nyilvánosan folyik. Én azóta is
így gondolom. Az ország háza előtt azonban tavaszig sportversenyek,
évközbeni tanévnyitók és hasonló események zajlanak. Úgy hallom,
lefoglalták már a várbeli Dísz teret is. Politikai tüntetésre a
belvárosban a köztársasági elnöki palota előtti tér maradt. A
Sándor-palota és környéke szerepe szerint a diplomáciai ceremóniák
tere, és a semlegesség jelképe. Talán vannak tüntetők, akiknek
jóérzésére számíthatok, ezért kérem, hogy ne használják a palotát
politikai akciójuk díszletéül. De én sosem fogok senkit jogaiban
korlátozni, hivatalom továbbra is vitatkozni fog a rendőrséggel, hogy
ne tegyenek még jelképes kordont se az épület köré, s nem fogok a téren
a hétvégén megyei zsákbanfutó versenyt rendezni. S ha adott esetben
elkeserítő, ami a téren folyik, vigasztalhat, hogy a Sándor-palota
ablakából azért messzebbre is lehet látni.
Az ősszel a radikális jobb jelen lesz az utcán, be is jelentették.
Azonban számos egyéb tüntetés is lesz, illetve már volt is. Már láttuk,
a más szándékú tüntetők védtelenek az ellen, hogy szélsőséges csoportok
hozzájuk csatlakozzanak, nem kívánt jelképeiket felmutassák,
jelszavaikat a más követelések közé vegyítsék. A rendőrség nem léphet
közbe, a saját rendezők erre rendszerint elégtelenek. A politikusoktól,
de ugyanennyire a médiától, a tisztesség megköveteli, hogy ne mossák
egybe a tüntetőket a radikálisokkal. Hosszabb távon ez politikailag is
visszaüt.
Ahogy a nemzeti jelzőt nem sajátíthatja ki egyetlen párt vagy politikai
irányzat sem, úgy az antifasiszta minősítést sem. Nagy kár az országot
újabb és újabb jelzőkkel két részre osztani, nemzetiekre és
nemzetietlenekre, előrenézőkre és hátratekintőkre, antifasisztákra és
fasisztákra. Mert ilyenkor az, aki osztályoz, magát és híveit sorolja
az egyik táborba, a többieket a másikba. Az antifasiszta kormány ellen
tüntetők nem a kormány antifasizmusát kifogásolják, s egyáltalán nem
fasiszták. Ha azonban tüntetések és követelések valóságos tartalmát
ezzel fedik el, akkor hogy lehet hitelesen fellépni a valódi jobboldali
radikalizmus ellen?
Ez a kérdés közvetlenül érinti az alapjog-gyakorlást, azért is beszélek
róla. A tüntetőkre ugyanis nyomást lehet gyakorolni azzal, akár el
lehet téríteni őket jogaik gyakorlásától is, ha a szélsőségesekkel való
összemosás fenyegeti őket.
S végül a legfontosabb: az alkotmányosság nem tűri az erőszakot. Az
erőszakot és az erőszak közvetlen érzelmi előkészítését büntetni kell.
Az erőszakkal lép ki az alkotmányosság keretéből a tüntető. Nincs
mentség a tv-székháznál elkövetett bűncselekményekre. Nem lehet eltűrni
azt az erőszakot sem, amit ellentüntetők a homoszexuális-tüntetés után
elkövettek. Másrészt pontosan szabályozva van, hogy a rendőrség milyen
kényszerítő eszközöket alkalmazhat. Ezek garanciális szabályok,
túllépésük a jogállamot érzékenyen sérti. A jogállam próbája lesz,
hogyan dolgozza fel az igazságszolgáltatás a tavaly szeptemberben, de
főleg az október 23-i tüntetéseken történteket. Jogállamban a bűnt meg
kell büntetni, mérlegelve minden súlyosbító és enyhítő körülményt. Nem
a tisztességes eljárás kérdéses azokkal szemben, akik bíró elé
kerülnek, abban bízhatunk. Hanem az a kérdés, kik állnak bíró elé.
Ismerve már a közreadott jelentéseket, látva a filmeket és a sajtóból
megismerve néhány vádiratot, megrendítően súlyos jogsértéseket követtek
el rendőrök. Ehhez képest nagyon kevés ügy jut el a bírósági
tárgyalásig, mert az elkövetőket nem tudja azonosítani az ügyészség, s
ebben a rendőrség egyáltalán nem együttműködő. Félő, hogy sok
ismeretlen tettes, az elkövetők több mint nyolcvan százaléka
büntetlenül marad. Félő, hogy sok ismert vezető felelőssége – a szakmai
és politikai felelősség – szintén tisztázatlan marad. S mi marad a
végén? A kitüntetések.
Nagyon remélem, ami tavaly történt, egyszeri eset marad. Március
tizenötödike tapasztalatai mindenesetre biztatóak. Bízzunk benne, hogy
most még ennyi sem fog történni.
Tisztelt Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak!
Kívánok Önöknek megértést, és eredményes együttműködést!
(Forrás: Keh.hu)
|
2007. szeptember 10., hétfő 17:20
|
|
|
