Lk 17,5-10 Az apostolok ekkor azt mondták az Úrnak: ,,Növeld bennünk a hitet!'' Az Úr ezt felelte: ,,Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és ennek az eperfának azt mondjátok: ,,Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben!'', engedelmeskedni fog nektek. Ki mondja közületek szolgájának, mikor az szántás vagy legeltetés után hazatér a mezőről: ,,Gyere gyorsan, ülj az asztalhoz?'' Nem azt mondja-e neki inkább: ,,Készíts vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, azután ehetsz és ihatsz majd magad is''? Csak nem köszöni meg a szolgának, hogy megtette mindazt, amit parancsolt? Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: ,,Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!''

Na, ez az a rész a Lukács evangéliumban, ahol a kor gyermekének kinyílik az a bizonyos bicska a zsebében. Az első két vers, mely a közös forrásból származtatható, mégcsak elmegy. Tapasztalatból tudjuk, hogy amennyiben a hitnek valóban a legkisebb nagysága is ilyen dolgokat képes művelni, akkor kevesünknek van dicsekednivalója. De talán Jézus inkább a hit abszolút meglétére semmint nagyságára célzott a példával.
A másik három vers, ami az igazi probléma a szolgaság tagadói előtt, mely a bibliatudorok szerint Lukács sajátja, a rabszolgatartás klasszikus ( és mai!!!!) formájának reminiszcenciája. A rabszolga, az élő halott, aki életét annak köszönheti, akinek semmi köze ahhoz. Lehet, hogy a Jézus korában még élő gyakorlat más hangsúlyt kölcsönzött a leírt mondatoknak, de mit tegyünk velük ma? Mit szóljunk ahhoz a kiszolgáltatott helyzethez, melybe Jézus - igaz, saját példáján keresztül is - minden hallgatóját belesodorja?
Nem sok magyarázat fűzhető a gondolatokhoz, különösen akkor, ha
1. Nem ismerjük a szolgálat boldogságát.
2. Nincs olyan tartozásunk, amely szinte viszonozhatatlan megtérítésre vár.

Az első feltételhez már sok igemagyarázó nyúlt segítség gyanánt. Akinek valóban az élete függ a szolgálat lehetőségén, és ezt fel is ismeri, az ma is hányja magára a keresztet, hálálkodik, kezet csókol vagy üdvözült arccal rohangál munka közben. "Nem életszerű" mondanák sokan erre, csípőből tüzelve az erőltetettnek tűnő magyarázatra, amire én úgy kell, hogy válaszoljak, mégpedig személyes tapasztalat alapján: "Dehogynem!"

Amikor a második lehetőséget vizsgáljuk, akkor értjük csak meg igazán az összefüggéseket, melyek a közös forrásból vett két első sor és az utóbbi 3 között fennállnak. Mindazok, akik ma azt merik mondani: "hiszek", egyben azt is vallják, hogy megtéríthetetlen örök, szeretet-alapú "hitelt" kaptak Istentől, aki egyszülött Fiát adta, hogy "aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen". S ha mindez a bűnbocsánaton keresztül még nem lenne elég, akkor ott van az az állandó ajándék, melyben élünk, lubickolunk (ugyancsak hitünktől, ettől a mustármagtöredéktől függő módon) ez pedig Isten állandó kegyelme. Malasztja, ahogy korábban neveztük.

Furcsa marad és érthetetlen, hogy éppen azok értik, akik benne élnek, s azokat ez kevésbé vonzaná, akik keresik az élet értelmét. S ha az Ige nem lenne önmagában ható, akkor, ugye, kedves barátaim, akkor még talán mi sem lennénk elegek (az öngúny sokszor nem hátrányos tulajdonság) ahhoz, hogy ennek a szakasznak az értelme valóban feltáruljon!!?
- DI -