Lk 18,1-8 Arról is mondott nekik egy példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: ,,Az egyik városban volt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Volt abban a városban egy özvegyasszony is, aki elment hozzá és kérte: ,,Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben!'' Az egy ideig nem volt rá hajlandó. Azután mégis így szólt magában: ,,Bár Istentől nem félek, és embertől nem tartok, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül is idejöjjön és arcul üssön.'''' Azután így szólt az Úr: ,,Hallottátok, mit mond az igazságtalan bíró? Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Vajon megvárakoztatja őket? Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?''

Moralizáló jópofa "elmemenők" számos mondása foglalkozik az igazsággal. Valószínűleg kicsit kesernyés humorral fűszerezve, jellemezve egyben a világi igazság relativitását és "sajátos" sokoldalúságát. A Bibliát ismerők - amikor az igazságról, mint olyanról hallanak - gyakran idézik Pilátust: "Mi az igazság?!"
A jelen beszédben - első hallásra - mintha Jézus is az igazságszolgáltatás jogi csűrcsavarjairól beszélne inkább, mint magáról az igazságról. A példabeszéd tartalmi megszorításai közé így nyugodtan betehetjük ezt a fogalmat, jusztícia, mely csak akkor válik vezérelvvé, amikor a bírót történetünkben a folyamatos unszolás, a fenyegetettség érzése tereli a helyes döntés irányába. "Még jó eset" - mondják a kirakat-, koncepciós- és látszatperek meghurcoltjai, kiknek emléke nem enyészik, küzdelme nem lanyhul. Isten pedig igazságos bíró, tehát a sancta simplicitas "birtokában" már akár az első történet egyenes folytatásaként, analógiájaként feltétlen lehetne a bizonyosságunk: az Úr, mint bíró, úgy ugrál, ahogyan fütyülünk?!
Azok viszont, akik bármely szükségben már igénybevették ezt a "forró vonalat", bizonyíthatják, hogy ez közel sem így működik. Akik ezt folyamatában, longitudinálisan észlelik, még hozzátehetik: szerencsére. Isten igazsága ugyanis a végállapot felé irányul és a végső jót célozza meg életünkben. Ez adott esetben fájó, sokszor éppen általunk nem ismert, nem ritkán emberi indulattal kétségbevonható, a leszűrt végeredmények birtokában viszont nyugodt szívvel remélhető.
Ha ennek a rövid, és saját tapasztalat híján olvasóim által meg nem erősíthető, talán fellengzősnek ható gondolatmenetnek a hittel nem bírók nem veszik hasznát, akkor szó nélkül fejet kell hajtanom. Ugyanakkor hadd hívjam fel a figyelmet a tanítás látszólag mindentől független utolsó mondatára, mely a fenenagy igazságérzetünknek, igazságmániánknak ad egy apró, ám jelentős pofont. Jézus ugyanis a kiindulási helyzetet pozicionálja, helyezi el dinamikusan a valóság egészében, amikor a kérő imát a hit velejárójaként jelöli meg, és azt kérdezi: ugyan, ki fog hitelesen imádkozni, ha hit sem lesz a világon? S akkor melyik a fontosabb, melyik az elsődleges? A hit vagy az imádság, esetleg a kérés? Kitől lehet akkor egyáltalán kérni? A kormánytól, a megvett-kiárusított országtól, esetleg a konkurrenciától?
Ez a mondat szomorúan hangzik. Mégis talán megkésetten előrevetített vígasztalás "elfecséreltnek" tűnő jelen-béli kérő imáink közepette:
Hátha tényleg miénk az IGAZSÁG?! Hátha tényleg abba a csöppnyi, könnyen megszámolható népcsoportba tartozunk, akikért Ábrahám Istennel alkudozott Szodomában?
- DI -