Svédországban több éve dolgozó magyar család látogatott meg. Nagyobbik gyermekük, akire nagyon sokat áldoztak már itt tartózkodásukkor is, érzékszervi fogyatékos.

Most a család - még nem tudni, mennyi időre - hazajött. A nagyobbik gyermek nem, és nem is akar.
- Miért? - kérdeztem.
A válaszban a család sorolja a jólléti állam áldásait: a nagykorúság határán álló, szakmát a fővárosban tanuló "fogyatékos" gyermek ingyen önálló lakrészt és tekintélyes havi apanázst kapott, hogy ne terhelje a családot. Igen, van erre pénzük ("Van bizony, az elvonásokból!").

Ami azonban megdöbbentett, az a fiú személyes vallomása: mert teljes jogú állampolgár vagyok itt, míg otthon minden segítség ellenére csak egy megtűrt fogyatékosnak éreztem magam. Itt, Svédországban, ha az Önkormányzaton a dolgomat kell intéznem, videotelefonon jelelek a mindig rendelkezésre álló fordítóval, aki szöveggé fordítja a jelelésem az alkalmazottnak.
- Egy év után egy másik műhely kedvéért hagytam ott a gyakorlatot az egyik helyen - meséli -, ahol együtt dolgoztam nem fogyatékosokkal. Fél év múlva név szerint érdeklődtek utánam, nem akarnék-e én (az úgymond fogyatékos) mégis oda visszamenni dolgozni? Hol részesülnék én ebben otthon?

Nem hinném, hogy többé-kevésbé valós ügyes-bajos dolgainkból bármelyikünk (a nem fogyatékosok) nem tudnánk ezzel ellenkezőt felsorolni az itthoni gyakorlatból. Nemcsak orvosokról, magasan kvalifikált szakemberekről beszélek. És főleg nem azokról, akik bármely fogyatékosságtól szenvednek.
Minek hívjuk a leírt történetet? Iránynak? Célnak, elképzelésnek, amiről még senki nem beszélt? Azért csendben azt is jegyezzük meg, hogy nem minden oda induló fogyatékos jutna ki Svédországba?

Akármerre is indulok, amíg a példa előttem van, csak oda lyukadok ki, hogy akár így, akár úgy, de Svédország (különösen) messzire van.
- DI -