Megemlékezés a Don-kanyarban elpusztult 2. hadseregről

1943 január 12-én kezdődött a Don folyónál a szovjet támadás a 2. magyar hadsereg arcvonalán. A védelemnek résztvevői, tragikus-véres szenvedői voltak a 7. könnyű hadosztály szervezetében a soproni 4. gyalogezred és a VII. tábori tüzérosztály zászlóaljai. A történelmi tragédiára emlékeztek ma Sopronban a Deák téri II. világháborús emlékműnél, ahol dr. Fodor Tamás polgármester és Abdai Géza alpolgármester is elhelyezte a megemlékezés koszorúit.

Versmondással és fáklyás sorfalat állva az Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola diákjai közreműködtek a helyi Honvéd Hagyományőrző Egyesület tagjaival, akik díszőrséget álltak az emlékműnél. Ünnepi beszédet Wagner Szilárd, evangélikus iskolalelkész mondott.

Kedves Vendégeink! Tisztelt Emlékezők!

"Ezt a földet ott kell megvédeni, ahol a legjobban lehet megverni az ellenséget. Mentől messzebb mentek az ellenség üldözésében, annál biztosabb lesz szülőitek otthona, gyermekeitek, magyar embertársaitok jövője. Ha minden meg fog történni, az itthon maradottak, hozzátartozóitok titeket mosolygó arcával, derült lélekkel, tiszta megnyugvó szeretettel várjon vissza. Az Isten áldjon meg benneteket." – ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára a 2. magyar hadsereg frontra induló honvédeit Kassán Kállay Miklós miniszterelnök.

Az 1942. februárjában, a német nyomásra történt mozgósítás időpontjában kezdődő és mindössze egy esztendeig tartó időszakban Magyarország történetének egyik legtragikusabb veszteségét szenvedte el. Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével 207.000 katona indult útnak, hogy részt vegyen a német haderőnek a Szovjetunió elleni – akkor még sikeresnek látszó – offenzívájában. A katonáknak az ellenséges orosz erők mellett a szokatlan, - 20-30 fokos hideggel, az elégtelen fegyverzetből következő hátrányokkal, az egyéb felszerelések hiányaival és az akadozó utánpótlással is meg kellett küzdeniük. Hősies kitartással több kisebb katonai sikert értek el a hídfők biztosításában. A Sztálingrádi csata után azonban, amely a Szovjetunió javára fordulatot hozott az egész háború menetében, 1943. január 12-én délelőtt a Donnál is megkezdődött az összehangolt és nagy erejű orosz támadás. Ez megpecsételte a 2. magyar hadsereg alakulatainak sorsát. A többszörös túlerő felemésztette ellenállásukat, s a következő napokban – súlyos veszteségek mellett – fokozatos visszavonulásra kényszerültek. A harcokból véglegesen kivonni csak a hadsereg töredékét tudták, őket hazahozatták Magyarországra. Mintegy 120.000 ember veszett oda: halt hősi halált és temették tömegsírba, vagy lett hadifogoly.

„Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek. Elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld. Szívetek őrizzen: milliók eleven milliókat. Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs.” (Keresztúry Dezső: Sírvers)

E tragikus események 65. évfordulóján ma mi is emlékezünk. Hősökre gondolunk, akik teljesítették kötelességüket: hazájukért harcoltak, s – mint oly sokan mások is rajtuk kívül – életüket vesztették a második világháborúban. „Dulce et decorum est pro patria mori.” [Dicső és ékes dolog a hazáért meghalni.] – mondja a jól ismert latin bölcsesség, amelyet oly gyakran olvasunk hősi halottak neveit felsoroló emléktáblákon, mint azt az üzenetet, amelyet az utókor adott a világ különböző hadszínterein hősi halált halt katonák szájába. Nem lehet vitás, hogy rájuk hősökként kell tekintenünk akkor is, ha szívük mélyén ezt a távlatot nem minden pillanatban tudták felismerni.

Tisztelt Emlékezők! A 2. magyar hadsereg doni pusztulására való emlékezés nem lehet csupán történelmi visszatekintés. Biztos vagyok abban, hogy tanulságai máig hatóak, s ha nem volnának elég nyilvánvalóak, hát éppen az emlékezés nyithatja fel rájuk szemünket. Az egyenlőtlen felek küzdelmeként vívott számtalan háború láttán – s itt a világ számos táján ma is dúló háborúkra és összecsapásokra is gondoljunk – ki kell mondanunk, hogy a hazának nem halottakra van szüksége – bármilyen dicső és ékes volna a kortársak, vagy legalább az utókor szemében érte akár meghalni is.

A 2. magyar hadsereg 207.000 katonájából odaveszett több, mint 120.000 ember emléke mégsem feledhető. Ezért amikor 2008-ban is megemlékezünk róluk, akkor éppen azt az üzenetet – az ő üzenetüket – tartjuk életben, hogy az életünk olyan érték, amelyet egyedi módon ajándékba és a nemzet építésében is megnyilvánuló haza- és emberszeretet gyakorlására kaptunk. A pusztítás, az erőszak, egymás meg nem értése, a nemzet építésének közös munkájába való – bármilyen szinten történő – bekapcsolódás visszautasítása, azaz: a lövészárkok újraásása az emberi életnek, mindannyiunk életének éppen ezt a páratlan voltát relativizálja, sőt megkérdőjelezi. Eljátszhatnánk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a 2. magyar hadsereg hazatér. Mihez kezdtek volna ezek a jórészt fiatal emberek a hátralévő életükkel? Mivel gazdagították volna hazánkat, nemzetünket, szűkebb pátriájukat, családjukat? Mennyi lehetőség, tehetség és igyekezet veszett el ott és akkor? Ezek számunkra költői kérdések. Sokkal fájóbb és kevésbé költői kérdések ezek azok számára, akik hozzátartozóikat veszítették el és volt elképzelésük a közös jövőről. A Don-kanyar, s minden pusztító háború üzenetét vigyük most magunkkal, amikor megemlékezünk hőseinkről: Nekünk megadatott, hogy kibontakoztassuk mindazt, amit tenni tudunk magunkért, egymásért és közösségeinkért. Éljünk ezzel a lehetőséggel! – fogalmazott Wagner Szilárd beszédében.

Fotó: Pluzsik Tamás

Fotó: Pluzsik Tamás

cyberpress.hu