Örömteli hírre figyeltem fel pár hete a magyar labdarúgópiac eseményeit követve : Mátyus János, a Ferencváros tehetséges védője a német VfB Stuttgartnál van próbajátékon. Ez igen! Király Gábor és társai után újabb ifjú hazánkfia kergetheti a labdát egy komoly bajnokságban.
A csoda azonban csak néhány napig tartott, a keménykötésű hátvéd hazatért, mert elmondása szerint nem tudott megegyezni a Stuttgart vezetőivel az anyagiakat illetően. Kis túlzással egy világ omlott bennem össze. Azt hittem, vége azoknak az időknek, amikor fiatal labdarúgóink gyors "meggazdagodás" reményében belga, izraeli klubokba szerződtek, figyelmen kívül hagyva, hogy ezzel gátat szabtak fejlődésüknek. Ráadásul elégedettek is voltak légiós szerepükkel, becsapva saját magukat. Nem vették észre, hogy nem nagy dicsőség egy belga, vagy ahhoz hasonló szintű bajnokságban szerepelni. El akarták hitetni velünk, hogy jó, külföldön is keresett labdarúgókkal rendelkezünk. Aki azonban figyelte a légiósokkal felálló válogatottunk eredményeit, az tisztában volt vele, hogy így csak egyre jobban lemaradunk a világ élvonalától.
    Szerencsére pár éve megváltozott a helyzet, így ma már egyre több válogatott labdarúgónk tagja német egyesületek játékoskeretének. Lehet, hogy nem stabil csapattagok, de vállalják a harcot, hajlandóak többet dolgozni a pénzükért. Hiszen sajnos ma már a magyar bajnokságban is jóval a magyar átlag fölött keresnek, és még csak meg sem kell dolgozniuk a pénzükért. Míg élsportolóink nagy része a létminimum felett él, addig focistáink egyre több fizetést követelnek, teljesítmény nélkül. Sajnos a fent említett eset nem ritka, de szerencsére vannak pozitív példák is, mint Dombi Tibor esete, aki "rosszabb" feltételekkel is vállalta a kihívást (csak kezdőjátékosként jut nagyobb összeghez), mert Európa egyik legerősebb bajnokságában szerepelhet, és a befektetett energia hosszú távon biztos megtérül.
    Gondolataimmal nem az általam nagyra tartott Mátyus Jánost kívántam kritizálni, hiszen a valódi okokat csak az érintettek ismerik igazán, de ezzel együtt úgy érzem, hogy minden leírt mondat jól jellemzi a magyar futballt és környezetét. Bizakodom azonban, hogy többen követik majd Dombi Tibor példáját, és élnek az ehhez hasonló lehetőségekkel, hiszen nem minden nap kopogtat német klub egy magyar játékos ajtaján ...