Hasonlóan a nagybányai festőiskola szabadban festő piktoraihoz, Lendvay Zoltán impresszionisztikus tájképei is a helyszínen készülnek. A hagyományos festészeti technikákat kedveli, ezek közül is leginkább az olajfestészetet. Tudatosan használja (ki) az olaj adta lehetőségek tárházát - az anyagszerűséget, az olaj jellegzetes fényét a egymás mellé helyezett ecsetvonásokat - a pillanat megragadásához. Akár egyazon alkotáson belül is rendívüli gazdag színskálát vonultat fel ezáltal a kép életszrűvé, dinamikussá válik.

Tájképeit hangsúlyozottan természetközpontúak. A halandó ember, ha értelmezni akarja (és tudja), akkor tér és idő függvényében szemléli a természetet. A tér: maga az ábrázolt táj, domborzati formái, jellegzetes növényvilágával, színeivel. És mindez elválaszthatatlan az időtől, hiszen (folyamatosan) változnak az árnyék-fényhatások, (évszakonként) a színek , de még a domborzati formák is az idő múlásával. Lendvay mindezek tudatában mégis a pillanatot akarja megragadni.

A pillanat, emberléptékű, ezért az embernek fontos; annak az embernek, amelynek (akinek) jelenlétére a legtöbbször csak következtetni enged egy szénaboglya, kidőlni készülő kerítés, bárka, pislákoló lámpafény az éjszakában. Az elmosódott arc nélküli alakok jelenléte is erre utal.

Így természetábrázolásában érdekes egyensúlyt teremt a művész. A súlypont egyértelműen a természetközpontúság irányába tolódik el, annélkül, hogy az embert valamilyen módon lefokozná. Csupán a művész természethez való viszonyának válik tényszerű kifejezőjévé, azáltal, hogy az ember (és maga) helyét tér és idő síkjában pontosan meghatározza.

Kedvelt évszaka az ősz, amely színgazdagságában ugyan lehetőséget ad a színekben való tobzódáshoz, de a különböző skálájú kék árnyak gyakori jelenléte a befeléfordulás melankóliáját hordozza.

Vallomása szerint Lendvay Zoltán a pillanatot festi.
Pillanatok vannak igaziak és nem-igaziak. Az igazi pillanatok azok, amelyekben megcsillan az örökkévalóság. Erre vágyik minden művész, és mi is mindannyian.