24-én, a Régi Zenei Napok 6. koncertjét az érdeklődők a Jezsuita Teremben, a Szent György utcában, a volt Káptalan épületében hallgathatták meg. Mivel az én fejem sem káptalan, a füzetből idézem a műsort, melyet a tallini Rondellus együttes négy tagja adott. Középkori dalok, összefoglaló néven A szentek dicsérete (Carmina Sanctorum). 19 dalt hallgathattunk meg, melyek himnuszok, a középkor divatos műfaja, a népköltészettel valamiképpen rokon, már csak azért is, mert a szerző nem tartotta fontosnak a legtöbb esetben, hogy magát megnevezze. A célja, a címben jelölt szent dicsérete annál inkább előtérbe kerül. Ezt a latin nyelv tömörítést különösen lehetővé tevő szerkezeti adottságainak maximális kihasználásával tették meg a későbbi műfordítóknak ezzel nem kevés fejtörést okozva.

A mai kor tiszavirág életű lírai formáinak, az egy nemzedék alatt többször is divatját váltó verselésnek a korában nehéz elképzelni, hogy ez a válogatás tulajdonképpen egy évezred művészetéből történt, mely korántsem statikus, hanem mindig dinamikus, fejlődő, egyrészt a formát a tökéletesség határáig csiszolva, másrészt a teológia tartalmát újra és újra beépítve a hymnikus szárnyalás szavai közé. Maga Babits is, aki e művek egyik legkiválóbb fordítója volt, rafinált művészetnek nevezi. Primitív ez a művészet, mely Szent Ágostontól Dantéig terjed? Igen, lehet annak mondani, ha primitívnek nevezzük a román, majd a gótikus építészet utánozhatatlan csodáit. Ha pedig nem használjuk ezt a jelzőt, azt nyugodtan kimondhatjuk, hogy egy-ügyű mindvégig, születése alatt és in floribus egy ügyet szolgált. Tartok tőle, hogy az ügy megértése nélkül maga a mű sem érthető.

Az észt együttes különleges hangulatot hozott a Jezsuita terembe. Az angol nyelvű bevezetés tulajdonképpen mindent megmagyarázott: a környezetet, ahol ez a művészet született, a közösséget, ami a magyar hasonló korú zenével kétségtelen. A lelkület hasonlóságát, ami áthatotta ezek előadását, mind-mind rokon. A megjelenésében egy Holbein fesmény nőalakja a szoprán énekes és a többiek, akik, ha nem is mindig átszellemült mosollyal, de nagyon jól helytálltak. Tiszta és átélt éneklést hallottunk az egyszerű hangszerek nehéz és a mai hangzásvilághoz képest szegényes hatásfok mellett is szépen szóltak, a dob és csengő, a tekerőlant jól kiegészítette a produkciót. A művek előadói egy más szemléletű korban vállalták fel a tartalommal azonosuló előadást, ami egy kicsit primitiv hangzataiban, alaphangnemében és dallamvezetésében, kicsit ősi a tánccal és mozgásokkal (kézmozgással, tekintettel, szemmozgással) kísért előadásban. Nem volt nehéz behelyezni őket abba az ezer évbe, ahonnan származtak a művek: archaikus és autentikus előadás volt.

Lelki szemünk előtt megjelentek a szomszéd Dómnak az eredeti, nem barokkosított belső terei a gregorián előtt, ahol -könnyen lehet - valami hasonló hangzott fel Magyarország Patrónájához és talán ugyanolyan lelkesedéssel énekelték, talán ugyanolyan élő kapcsolattal, amivel ez az együttes. Kétségtelenül elmúlt az az ezer év és azóta mind gyorsabban váltják egymást a stílusok. Csakhogy ezt az ezer évet a világ, Európa és Ázsia egy része tudatosan odahelyezte Valaki elé, felajánlotta őszinte dallamával, a tökéleteshez közelítő verselésével és csekélyke visszatekintési lehetőséggel is, miközben többször elmondta:" Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás." (Zsolt 90,4) De ezek az ezer évek ilyen pillanatokból és órákból tevődnek össze, mint a mai és semmiképp nem baj, ha ilyen őszinték és ezért szépek is egyben.