A hamleti kérdés mutációja

A festõi gourmet övezte Észak-Karolinabeli csúcsszálloda közel ezer alkalmazottja mintegy másfél hónappal ezelõtt hét magyarral bõvült. Olyan lábujjhegyen jöttek, hogy magam, aki már több, mint húsz éve zongorázom ebben a szállodában, csak akkor szereztem tudomást ittlétükrõl, amikor a minap a volt pesti villanyszerelõ fiú,  Szatmári Laci szégyenlõsen bemutatkozott egyik este, mialatt kenyerekkel kínálgatta a vacsorázókat és vizet töltögetett nekik, hogy „Üdvözlöm Lajos bátyám, hallom maga is magyar..."

Beszédbe elegyedtünk, nyúlfarknyi idõnk maradt csak, tudtam, másnap már nem látom, eltüntetik. Ez is csak véletlen lehetett, hogy valaki gourmet restaurant-unkba aznap estére kivezényelte, mert elfelejtette, hogy ott begyökeresedett magyar-amerikai dolgozik, s az ilyenekkel az újonnan jövõket nem tanácsos összehozni... Ezek túlsokat tudnak. Túl sokat látnak. Véleményük nem mindig fedi a meghirdetett paradicsomi állapotokról szóló itteni média álláspontját.

Szóval õk heten vannak. Még sohasem dolgozott itt ennyi magyar egyszerre. Voltak évek, amikor rajtam kívül a szállodában még vendégként se láttak magyart. De változnak az idõk. Ahogyan Pesten alig akad fõútvonal kínai vendéglõ nélkül, az alig százezer lakosú Asheville mellékutcáin is egyre több a mexikói áruda, a mosodák látogatói szinte kivétel nélkül latinók, és a statisztikusok ma már tudják, hogy 50 éven belül az Egyesült Államok lakosságának többsége már nem „fehér" vagy „kaukázusi" fajta lesz, hanem elsõsorban latínó, aztán ázsiai, és úgy 12% - de aligha több - fekete, akik önmagukat - szerintem logikátlanul eltúlzott szeparatizmussal - „afrikai amerikaiaknak" vallják, holott zömük nem látta Afrikát és nem is fogja.

Hosszabb ideig Németországban is dolgoztam a hatvanas és hetvenes években, s bátran leszögezhetem, hogy a nyugati országok olyannyira szigorúnak tûnõ emigrációs és munkavállalói törvényei korántsem egyöntetûek, hanem hézagosak az olyan munkaterületekre betörõ emigránsok javára, ahol a született anyaországbelinek a kínált munka minõsége büdös.  A mosogatástól kezdve a palántaegyelésig számos olyan munka van, amit akarva, nem-akarva is el KELL végezni... Sokan horkannak fel például a Texason át beözönlõ mexikói illegális emigránsok miatt, de az elvégzendõ feladatok sokszor meghazudtolják a drákói törvényeket. A legális és illegális munkakeresõk pedig jönnek és jönnek.

Évente egymillió új lakos telepszik be az USÁ-ba, ez tíz év alatt egy egész mai Magyarország népessége!

Szinte megfoghatatlan, hogy míg az erõszakosan beosonó szomszédok, ezek közül is fõleg a latinók, a mexikóiak és dél-amerikai állambeliek aránylag könnyen tapadnak meg az USA-ban, s deportálásról, vagy legális ellenakciókról alig lehet hallani - addig például Magyarországról, amely pedig NATO szövetséges és minden erõvel a nyugati érdekszférához tartozónak vallja magát, az emigrációs bürokrácia minden ördögével és paragrafuscsûrésével meg kell birkóznia annak, aki az USA-ban szeretne dolgozni.

Annál figyelemreméltóbb, hogy „fejvadász" ügynökségek léteznek, s ezek megkerülve a befogadó ország emigrációs útvesztõit - jó pénzért beviszik a máskülönben kilátástalan folyamodókat is... Késõbb az így érkezett alkalmazottakat nem a munkáltató vállalat fizeti, hanem az ügynökség, a szerencsétlenek azt sem tudják, van-e munkavállalói engedélyük vagy nincsen, se jogviszonyuk, se biztosításuk, csak kiszolgáltatottságuk...

A költõ szerint „aki hazát cserél, szívet cserél". Így igaz. És ez talán még a jobbik eset, mert a legszerencsétlenebbek mindig azok, akik felfokozott reményekkel vágnak neki a nagyvilágnak, arra gondolva, hogy mindenütt megtalálják a maguk közösségét... A valóság azonban más. Irigység, az etnikai közösségek féltékenysége, a nyelveket nem értõk gátlásossága, a sugallott gondolkodásmód különbségei évekig, sõt évtizedekig is távol tarthatják a beolvadni kívánó letelepedetteket.

Egyes nagyon konzervatív és vallásos közösségek - mint pl. az olaszok és az európai spanyolok is - idõs családtagjai sokszor úgy halnak meg, hogy egész életükben egy szót sem tudtak beszélni angolul. NEM a nyelvérzék hiánya, hanem a környezet megértõ, bátorító attitûdjének lemaradása miatt... Ezek mindörökre idegenek maradnak a Paradicsomban...