|
A más szemével |
|
Beszélgessünk a zenéről! (II.)
Beszélgessünk a
zenéről (II.)A zene „politikája"
Ha alaposabban
megvizsgáljuk
azokat a hatáselemeket, amelyek a zenének a tömegekre és egyedekre
gyakorolt
befolyását jellemzik, nem kell különösebb felkészültség felismerni,
hogy itt
döntően érzelmi motívumok az uralkodóak. Ezt azért szükséges
leszögezni,
mert kedvenc összehasonlítási területünknél, a képzőművészeteknél a
helyzet
egészen más. Ott a szemlélő esztétikai érzéke dönt a tárgyhoz való
vonzódás
vagy annak elvetése terén. Ez a bizonyos „esztétikai érzék" az ember
formai,
színskála-, geometriai arányérzéke, sőt a civilizáció haladta
környezeti fejlődés
kombinálta összesítés. Mint egy mozaikban, itt ezer apró tényezőből
rakódik
össze a kép, amit mi aztán elegáns kézlegyintéssel a „kultúra" címszó
alatt
tárolunk. Ebből következik, hogy egyes történelmi korok esztétikai
ideálja
merőben más és más lehet.
A zene azonban - sajnos, vagy hál’Istennek - a spirituális
létezés
legmélyebb, következésképpen legősibb régióiba hatol. Próbáljuk
vizualizálni
ezt:
A kémiában nap, mint nap új anyagok kerülnek napvilágra,
amelyek -
mint
például az LSD - 180 fokos szögben képesek az emberi magatartást
elhajlítani.
Ezek a szubsztanciák eddig is léteztek, évezredek vagy milliók óta,
de
nem
tudtunk róluk, mint ahogyan a génterápiáról vagy a klónozásról sem.
Viszont
a dialektika tudja, hogy a civilizáció nem más, mint meglévő, köztünk
lappangó,
ma még ismeretlen összefüggések feltárása. A tetőzés elméletileg a
végtelenben
van.
Ha valaki a barokk zene koncertlátogatójának kétszázötven évvel
ezelőtt azt
prédikálta volna, hogy majdan nemcsak egy kontinenst, hanem
kontinenseket
fog hatalmába keríteni a recitatív, monoton, a dzsungelek
szertartásaira
emlékeztető, döntően ritmikai jellegű zenei primitivizmus - a
filozófusok hada
acsarkodott volna, mondván, ez őrültség, lehetetlen, mert a
karaván halad...
Értve ez alatt a civilizációt....
A hangszergyártás később nem sejtett tökélyre emelkedett. A
templomokat
elárasztották a Rieger, Rogers, Hammond és más gyárak pompás orgonái,
amelyek mennyei harsonák hangjával üdvözölték a híveket Bachot,
Pachebelt,
Scarlattit tolmácsolva. Három! Nem! Négy! Nem! Öt manuálos orgonák!
A kínai és más távol-keleti manufaktúrák csodálatos hárfákat hoztak
forgalomba.
A valaha „zengő tamburának" becézett zongora ipara megteremtette a
Steinway,
Bechstein, Bösendorfer, Förster, Ibach, Baldwin márkákat, amiken Liszt
Ferenc, Horowitz, Rachmaninow kápráztatták el az értő közönséget. Az
évekig
Párizsban élő s ott elhunyt zongoraművészünkkel, talán minden idők
legnagyobbikával,
Cziffra Gyurival történt: Hacsaturján Kardtáncának és Rimszkij
Korzakov
Dongójának
hihetetlen technikát igénylő zongoraletétjét a moszkvai zeneakadémia
kérte
Cziffrától azzal, hogy publikálja, majd 3 hét múlva visszaküldte
neki,
mondván,
hogy NEM KÉT ZONGORÁRA KÉRTÉK (!!) A fúvós hangszerek mezejét a
Bőhm és Selmer gyárak gondozták kitűnő gyártmányaikkal.
Ezek után azt lehetne hinni, hogy a zene mint kifejezési
eszköz híveit
e technikai tökéletesedés útvonala mentén toborozta. Mint
mindenfajta
művészeti
kinyilatkoztatás - manifesztum -, a zene sem lehet „kiválasztottak" -
magyarán
elefántcsont toronyba zárkózottak - privilégiuma. Ha te rajongsz
Charles Yvesért
és huszonöt millió például nem, akkor a te neved „különc" lesz, akár
igazad
van, akár nincs. A probléma itt ugyanis az, hogy a zene - mint arra
előző
cikkünkben utaltunk - nemcsak az egyén érzésvilágával azonosul, hanem
- és
ez logikus - ugyanakkor az egyformán érzők és gondolkodók tömegeivel
is!
Mi az igazában „komoly" zene? Bach? Ravel? Granados?
Prokofjev?
Az igazi „komoly" zene az, ami a legszélesebb tömegekkel közöl
jelentéseket,
akár tetszik ez nekünk, akár nem. Ahelyett, hogy fintorognánk egy-egy
„műfaj"
primitívsége vagy harsogása, dübörgése, és közönségének üvöltözése és
verekedése miatt, melegen tanácsolom: figyeljünk fel a mondókára, a
jelenségre,
a formára, a tartalomra, és azokból következtessünk társadalmi vagy
művészeti
válságokra...
Akik felfigyeltek mindezekre, azokat nem érte
meglepetésként,
hogy
a legutolsó 30 esztendő napilapmellékletein, magazinjainak címlapján,
plakátokon és tévéreklámokon úgyszólván egyetlen hangszert látni.
„Aha! A remek orgonákat, a Lowreyt, ami 45.000 dollár az
üzletben?"
- Nem drága barátom!
„Aha! A pompás Steinway zongorákat! Igaz?
- Egy frászt!
„Aha! Bőhm klarinétokat, Selmer saxofont, „Héron"
hárfát?"
- Poklot, öregem. Úgysem találod el! Inkább megmondom! GITÁRT!
Gitárt és semmi mást! A szólista nyakában, interjú közben, a
mosókonyhában
és éjjel az omnibusz tetején... Gitárt, gitárt, gitárt.
Anélkül, hogy Segovia és Archangelo Carulli nimbuszát
tépázni akarnám,
hiszen adott körülmények között JÓL gitározni nehezebb lehet, mint
bármilyen
más hangszeren játszani a többszólamúság követelményei miatt. Ami a
gitárt
például a hegedű vagy cselló fölé helyezi, azt is meg kell itt
jegyezni, azaz, hogy:
vacakul gitározni, azaz saját kurjongatásunkat három akkorddal
kísérni
napok
alatt meg lehet tanulni.
A gitárkultusz, ami sosem sejtett
intenzitást ért el, jellegzetes
igénytelenség, de NEM a hangszer ellen, hanem a zene és önmagunk
iránt.
Mint ilyen, sokatmondóan pesszimista lenne, hiszen például a Bill
Haley-
és Elvis Presley-korszak három akkordos rock’n roll primitivizmusa
már
a zenei közlési mód teljes beskatulyázottságával fenyegetett, de
szerencsére
a ritmikailag nem kevésbé bonyolult (sőt...) latínó és afro zene
ellensúlya
egészségesebb zenei atmoszférát teremtett. A dolog kulcsa a
sztereotíp
kaptafák megszüntetése lenne, de itt két dologgal kell
számolni:
1. A sikerültebb - vagyis közös visszhangra számítható szerzemények -
milliós bizniszt jelentenek a CD-gyárak kezében, és ott nem baj, sőt
előny
a témákban, szekvenciákban, hangszerelésben mutatkozó hasonlatosság.
Ez a hallgatók érzelmi és kritikai önállótlanságát táplálja, ami
hosszú ideig
nemhogy szomjazna az újra, a magasabb szintézisűre, de
bizonytalanságában
viszolyog tőle!
2. "A cigány is a maga lovát dicséri" alapon egyes fajták etnikai és
párhuzamos politikai előretörése, kombinálva az erőltetett üzleti
stratégiával,
a hallgatható, látogatható és élvezhető zenét Arisztid papagájához
hasonló
„ eszik, nem eszik, nem kap mást" becsempészett madár- és
tinédzser-eledellé teszik. Ezalatt a sokszor tehetségesebb, a „genius
loci"-val
többet
mondó, de „versenyképtelen" nemzeti tehetségek elsorvadnak. Nagyjából
ez történt a hajdan oly híres magyar népi zenével, amit cigányzenének
becéznek.
Szóval néktek esetleg majd az kell, hogy fájjon, ami a
Lochness-i
szörnynek?
.
Jó ez így?
- pagony -
2000. augusztus 26., szombat 00:00
|
|
|
