Soproni Újulat
Az év fája: A hegyi szil
(Ulmus glabra)
Az Országos Erdészeti Egyesület 1997-ben indította el az “ÉV FÁJA” programot, amelynek célja, hogy ritkább fafajaink bemutatásával felhívja rájuk az emberek (s nemcsak az erdészek!) figyelmét.
1998-ban a vadkörte volt, idén pedig a hegyi szilre esett a választás. Ismerkedjünk meg ezzel a fafajjal!
Egész Európában elterjedt, a hegységekben – ahol 1200 m-ig felhatol – és a síkvidéken egyaránt, ha ott életfeltételeit megtalálja. Kedveli a hűvösebb, csapadékos klímát, az üde, nedves talajt, de sziklás-köves hegyoldalakon is megél, ha vízigénye biztosítva van. Eltűri az erős árnyalást is, hisz tulajdonképpen ún. másodrendű fa, az erdők alsó koronaszintjébe tartozik. Hazánkban a hegyvidéki bükkösök, szurdokerdők nem túl gyakori kísérő fája, de leereszkedik az Alföldek peremvidékére is.
Növekedése lassú, a 25 m-es magasságot ritkán éri el. Kérge sima, idősebb korában is alig repedezik meg, ekkor a kéreg kis cserepekre emlékeztető darabokban kezd leválni. Gyökérzete mélyre hatoló. Levelei nagyok, s – mint a többi szileknek – többé-kevésbé asszimetrikusak, szélük fűrészes, a fogak előreirányulók, a levélcsúcs hosszan kihegyesedő, a levéllemez kissé érdes. A nagy levelek miatt koronája tömöttnek látszik, ugyanakkor erősen párologtat is – ezért is szükséges számára a sok víz. Márciusban nyíló apró virágai csomókban ülnek, ezért repítő készülékkel ellátott termései is csoportosan helyezkednek el a hajtásokon. Ezek a makkocskának nevezett termések a – mindenki által ismert – juharfáéhoz hasonlóan képesek erősebb szél segítségével egy kissé távolabb kerülni az “anyafától”, ezért (és nagy számuk miatt) hamar elboríthatnak egy fátlan területet, ezért is nevezzük őt “pionír” vagyis űttörő fajnak. Bár bőven terem, a korán érő magok jelentős része – különösen a fiatalabb fákon – léha, azaz terméketlen, azonban a madarak és a kisemlősök szívesen fogyasztják.
Fájának rostjai más fajoktól eltérően nem párhuzamosan, hanem kacskaringósan futnak, ezért faanyaga erős, szívós, nehezen reped. Rokonának a mezei szilnek a fájából készült régebben a szekérkerék agy is.
A századunk első felében pusztító szilfavész – amit egy gombafaj okoz, amely eltömíti a vízszállító edénnyalábokat a fákban – elsősorban a mezei szilre nézve volt végzetes, a hegyi kevésbé volt rá fogékony.
Mutatós park- és sorfa lehetne, ha ültetnék. Sajnos sem a kertészek, sem az erdőgazdálkodók nem foglalkoznak vele. Meglévő példányai és kisebb-nagyobb állományai feltétlenül kíméletet érdemelnek.
