A rosszul fűszerezett
csikidám-party
Avagy: minden elrontható
valahol
Tíz év után először adott koncertet minden idők egyik legnépszerűbb
magyar zenekara, az R-Go. Persze, a zenekar összeállása várható volt,
hiszen, aki figyelemmel kíséri az elmúlt évek nagy zenei kámbekkjeit,
az már hozzászokhatott, hogy minden évre jut egy-egy ilyen jellegű
koncert. (Valószínűleg tíz év múlva a szakírók csak úgy fogják
említeni ezt az évtizedet, mint a nagy kibékülések és összeállások
korszaka.) De az R-Go koncertjén picit sem lehetett érezni ezt az
"elfogyott a lóvé, csináljunk egy koncertet" típusú
hozzáállást. Inkább a nagy nosztalgiahullámot akarták meglovagolni,
amely őket is elérte, s amely már-már skizofréniába hajlóan vonul
végig lassan 9 éve az országon.
(Hajjaj, bezzeg az én időmben! - lehet hallani szinte
mindenhol, csak ilyenkor azért felvetődik a kérdés, ezek az emberek
vajon miért élnek, ha már elmúlt az ő idejük? Na jó, azért a dolgot
nem lehet ennyire szélsőségesen megítélni, biztos az általános
bizonytalanság rányomja bélyegét az emberekre, s abban, ami elmúlt,
ami biztos és szép volt, megtalálták a biztonságot, csak már ideje
lenne felébredni, mert: "az én nevem nem az, hogy voltam, / az én
nevem az, hogy vagyok ". De én ehhez állítólag még fiatal vagyok,
szokták mondogatni nekem.)
Mindenesetre a június 5-i koncertre már áprilisban elfogyott szinte
minden jegy, s lehetett kapni pólót, a zenekar legújabb kazettáját,
pogácsát; mindent, mi szem szájnak ingere. Húsz óra környékén még jó
háromnegyed részig telt meg a Kisstadion, úgy látszik a fanok már
hozzászoktak, hogy koncert még soha nem kezdődött pontosan kis
hazánkban. Így volt ez most is. Bochkor Gábor volt hivatott a
hangulatot előkészíteni, aztán elég szépen megbukott ezen a poszton.
Mindent sikerült csinálnia, csak jó légkört nem, szövege közben a
"mikor kezdődik már a só" kezdetű mondatok hangzottak el,
stadionszerte. Fél kilenckor aztán bevonult néhány dobos, hogy a
Létezem kezdő taktusaival bedobolják a zenekart. Igen, és a
srácok figyelték a zászlót, és őrjöngött a publikum, és bumm... lett
volna, ha a hangosítás - brrr... No meg nagyobb csinnadrattával is
kezdhették volna (ha az a volna ott nem volna...). S csak az a fontos,
az a fontos, hogy a hangosítás jobb legyen, mert bizony, benne volt a
bukás lehetősége.
Kissé fagyos volt a hangulat kezdetben, ami azért egy ilyen zenét
játszó bandánál elég nagy szégyen. de aztán úgy a negyedik,
Szerelmes vagyok, mint egy nagyágyú című kompozíciónál sikerült
felforrósítani a jelenlévőket. Aki már hallotta ezt a nótát élőben, az
tudja, hogy kábé ezerszer jobban adják elő, mint ahogy a lemezen
hallható. (Én speciel erre a számra voltam a legjobban kiéhezve,
főleg, ha egy olyan gitárszóló van benne, amit a lemezen nincs). Hiába
normalizálódott némileg a hangosítás, a fenti dalnál, illetve még
számosnál nem hallatszott tisztán minden hangszer. Mert a zenekar
számai igazából csak így élvezhetők, lásd pl. a Kígyóbűvölőnő
című alkotás fúvósbetétjét, amiből szinte semmit sem lehetett hallani,
az ülőhelyeken még azt sem, amit én elől, a küzdőtéren, s emiatt
elveszett belőle az a bizonyos él, ami a dalt zseniálissá teszi.
Mikorra aztán kezdett olyan hangulat lenni, mint ami elvárható lett
volna, megjelent a színpadon mindannyiunk legkedvesebb Bochkor
Gábora, hogy frappáns és abszolút értelmetlen mondandójával
lehűtse a kedélyeket. Az rendben van, hogy el kell mondani, hogy tíz
év után ez az első koncert, meg ezt meg is kell ünnepelni, meg
miegymás, de mégse a koncert legjobb pillanataiban...
Vizsgáljuk inkább a zenészeket. Környei Attila basszusgitáros
mondta a minap, hogy erre a bulira több hónapot próbáltak, hiszen ő,
és Kozma Tibor már jó néhány éve nem zenél aktívan. Talán
Attilánál volt a kihagyás a legfeltűnőbb. Na jó, ő sose volt
Magyarország legjobb bézgitárosa. Persze Szikora Róbert is
régen énekelt ennyit egyhuzamban. Ha már itt tartunk, Robi hangja az
elmúlt években néhány hangot mélyült. Számomra a legnagyobb kérdés az
volt a show előtt, hogy vajon ki tudja-e énekelni az első három
lemezen hallható elég magas hangokat. Nos, nem, de nem is próbálkozott
vele. A billentyűs Holló József - aki mostanában saját és mások
szórakoztatására instrumentális számokat komponál - volt a legjobb
zenész a zenekarban mindig is, és a mostani koncerten is. A dobos
Barile Pasquale mellet. Mondhatni, ez a két ember, meg a
"Szikorarobi" vitte az egész koncertet. A többiek is jók voltak, de ők
még annál is jobbak.
Meglepetten tapasztaltam, hogy bár az első lemez megjelenése óta
eltelt 15 év, a dalok mégis maiként szólaltak meg. Szikora Róbert
biztos nagyon szeret politikával foglalkozni, hiszen több interjúban
és a koncerten is aktuálpolitizált. Szegény Horn Gyula is szóba került
a koncerten, mert a Titkos szerelem azon sorát, mely imígyen
szól: "modell volt, még pár évvel ezelőtt", ekképpen adta elő: "modell
volt még Horn Gyula előtt..."
Összefoglalva; számomra picit, de csak nagyon picit csalódás volt ez
a koncert. De nem a zenészek miatt, ők tették amit tenni kellett.
Inkább a koncertben lévő elpuskázott lehetőségek miatt; a
hangosításból, a fényből lehetett - és kellett - volna sokkal többet
is kihozni.
Én nagyon szeretem ezt a zenekart, nagyon vártam ezt a koncertet, úgy
saccperkábé tíz éve. Miattuk, a dalaik és szövegeik, az egész
hangulat, az életigenlés, az életöröm miatt lettem olyan, mint
amilyen, de könyörgöm, ha már egyszer összeállnak, a koncertszervezők
figyelhetnének ilyen - látszatra apró - dolgokra is...!
majormarci
(A képeket a jubileumi koncertre kiadott R-Go multimédia
CD-ről koppintottuk.)
|