Emlékszem, a Moby Dick első albumának megjelenésére, a kilencvenes évek elején. Milyen nagy szó volt akkoriban, hogy egy soproni bandának lemeze jelenhetett meg! Sok környékbeli formációnak erőt adott a fiúk sikere. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a fiúk utolsó albumát beraktam a CD lejátszóba.
Ezen a korongon a legnagyobb sikerek hallhatóak, újrafelvett változatban, hiszen az első, Ugass kutya című anyag megjelenése óta már eltelt nyolc év, a technika meg rohamosan fejlődött. Ettől függetlenül néha borzalmasan szól az anyag. Például a basszusgitárból időnként alig lehet valamit hallani. A rossz dobhangzás meg már "védjegyükké" vált, azonban a korábbi produkciókhoz viszonyítva, most egész elfogadhatóan szól. Az album pozitívumai közé sorolható, hogy néhány effektel is színesítették a korongot, így nagyon érdekesre sikerült például a Körhinta című dal, amelyben Schiemdl Tamás hangja mintha a sírból szólna, erősítve ezzel a szövegi mondanivalót. Azonkívül, nem lehet érezni a "megszűnünk, tessék sírni" hangulatot. Egyedül talán csak a tok (fekete színe) jelzi, hogy ez az utolsó (bár, ha már itt tartunk, én a helyükben ráírtam volna, hogy ki játszott, és mikor a csapatban).
Mindenesetre érdekes a különböző években megjelent számokat így együtt hallani. Csak ekkor esik le a tantusz, hogy tulajdonképpen milyen jó zenekar is voltak, milyen szédületesen pergő zenét játszottak. S még egy érdekesség: az évtized elején kőkeménynek titulált dalok nem vesztettek semmit keménységükből: dinamikusak, de rendesen. Pedig időközben színre léptek keményebb zenei stílusok is.
Szóval, méltóan búcsúztak el a közönségtől. Hogy a rocktörténelemben hol lesz a banda helye, még nem tudni. De egy biztos, ők voltak az egyetlen soproni csapat, amely ilyen sikereket tudhat maga mögött. Tessék csak belegondolni: koncertek itthon és a határon túli országokban, átlag 1000-3000 fős látogatottsággal, közel negyedmillió eladott lemez.
Mindez vidékről.

Good bye, Moby Dick!

1998. október 30., péntek 00:00