Célpontban a Mars

Nem csodálkoznék azon, ha sokan nem értenének egyet velem az itt közölt sorok elolvasása után. Sõt! Felháborító ez az írás. De mielõtt jobban – illetve rosszabbul – minõsíteném, hadd jelentsem ki, hogy nagyon pártolom a Mars-kutatást, célom csupán a jövõ egyik – véleményem szerint – legnagyobb, de mindenképpen jelentkezõ problémájának felvázolása. A probléma megoldása mindenképpen sürget. Néhány évvel ezelõtt egy elismert japán tudós azt nyilatkozta egy dokumentumfilmben, hogy Japán ûrkutatásának egyik célkitûzése, hogy 2057-ben, az ûrkorszak megszületésének 100. évfordulóján már éljen az elsõ japán gyermek, aki a Marson látta meg a napvilágot.

Ez nem irreális cél! Ha az ûrkutatás a vártnak megfelelõen új lendületet kap az üzleti szektorból – és ez szerintem minden valószínûség szerint bekövetkezik –, akkor akár teljesülhet George Bush, volt amerikai elnök ígérete. Bush 1989-ben ezeket mondotta: “Meggyõzõdésem, hogy az Apolló-11 holdraszállásának 50. évfordulóján az amerikai zászlónak ott kell lobognia a Marson is.” – ez az idõpont 2019. július 21. Nos, egyelõre nincs okunk kételkedni e ígéret megvalósulásában. A Nemzetközi Ûrállomás épül (már ez is nagy szó), talán a Mir sem jön vissza (bár ez inkább csak az én személyes megérzésem). Új ûrrepülõgépek Japánban, az Egyesült Államokban, az Európai Ûrügynökségnél, (Oroszországban a régi,). A Marsot pedig már az elõzõ évtizedek technikájával is meg lehetett volna hódítani. Miért ne lehetne elképzelni azt, hogy 2057-ben valóban megszülessen az elsõ japán gyermek? Bár kíváncsi vagyok a majdani Személyi Igazolványára...

“A Föld az emberiség bölcsõje, de lehet-e örökké bölcsõben élni?” – mondta annak idején Ciolkovszkij, az “ûrkorszak atyja”. A válasz: lehet, de nem feltétlenül szükséges. Én legszívesebben a Holdon élnék, ahonnan akár a Marsra, akár a Földre vehetném az irányt. Mert a Földet örökre nem tudnám elhagyni. Persze erre nincs is szükség.

És most végre megpróbálok rátérni a lényegre. Az oroszok ûrállomásaikon sorozatosan új rekordokat döntöttek meg. Ki, mennyi ideig képes a súlytalanság állapotát eltûrni?

Az köztudott, hogy az izmok elsorvadnak, a vér a medencecsont tájékán összpontosul, a csontok egyre elvékonyodnak. Ráadásul elég gyorsan. De ez még nem minden. Ha az ember maga a súlytalanság közepette megtartott rendszeres testedzéssel lassítani is tudja ezt a folyamatot, megállítani nem képes. A súlytalanság körülményei között – hangsúlyozottan. Hiszen újra felbukkantak a régi “kerekek”, közkeletûbb nevükön “guruló ûrállomások” makettjei, tervei. Ezek már elõ tudnák állítani a gravitációt – a technika fejlõdésével egyre nagyobbat, egyre biztonságosabban, megközelítve a földi értéket –. De most egy pillanatra ugorjunk vissza a jelenbe. Tegyük fel a következõt: él egy ember boldogan a Mir ûrállomáson (vagy akár a “nagy nemzetközin”). Eltelik egy év, kettõ. Minden nap erõsít, gyúr. Minden nap felölti magára – eléggé veszõdséges munkával – a vákuumos öltözéket, amelyben egy idõ elteltével egész jól mutat. Szóval a vérkeringése is rendben. Kissé unatkozik ugyan, de a legénység mindig új, a családjával pedig folyamatosan tartja a kapcsolatot. Tudja, hogy minél tovább marad fönn, annál jobban fog örülni a visszatérésnek. A harmadik év végén jelentkeznek az elsõ jelentõsebb egészségügyi gondok. Már hetente többször, öt-hat alkalommal kell adnia magának a kalcium-injekciókat. A csontjai már alig bírják. De hõsünk vállalja a megpróbáltatásokat. Vasakarat. A szeretõ család pedig mit sem sejt az egészségügyi problémákról. Persze tudják, hogy elvileg jelentkezniük kéne, de a családfõ mindent alaposan eltitkol elõlük. Továbbra is mindenki nagyon boldog. A kedves feleség azonban rosszat sejt, mert már hetek óta nem tarthatja a vizuális kapcsolatot férjével. Ezért még jobban örül, amikor eljön a nagy nap: a visszatérés napja. Hõsünk befészkeli magát a Szojuzba (vagy a shuttle-ba, esetleg valamelyik X-be), és leválik az ûrkomplexumról. Négy év után sem felejtette el, hogyan kell vezetni (bár a jogsiját már régen újította meg). Jó a “beesési” szög, jók a légköri viszonyok, itt az ablak. Nem üt ki tûz az ûrhajón, nincs számítógép-meghibásodás, még az oxigén sem szivárog. Az ajtó jól záródik, a szkafander rendben – bár mintha nagyobb lenne a méreténél –, közérzet ragyogó. A sajtó pedig figyel. Élõ közvetítés a tévékben. Nem dúl sehol polgárháború, nincs éhínség, az országok békében élnek egymás mellett. Na jó, az utóbbi mondat kissé túlzó volt. Írói kellék. De most mindenki nézi az óráját. Az a bizonyos három perces rádiócsend. Vajon most mi lesz? Bár a kérdés teljesen fölösleges. Hiszen a Szojuz a több tucat – vagy akkor már több száz? – indítás során “csak” egyszer járt katasztrófával, az is az elsõ példány volt. Néhány pillanatra mindenki Komarovra gondol. Szegény Komarov! Ha ezt a napot láthatná! Persze ez most már jó ûrhajó, nem kell aggódni. A mûszerek olyan precízen mutatják még a legjelentéktelenebbnek tûnõ adatokat is, mint valami nem-todom-micsoda. Jaj, csak ez a három perc ne lenne! Illetve most már csak egy. A feleség fejében átsuhan egy rossz gondolat, de azonnal el is tûnik, hiszen nem történhet semmi rossz – errõl biztosították. Az ûrhajós 16 éves lánya éppen azon filózik, miket válaszoljon osztálytársai gratulációjaira. A kis 8 éves Alekszander pedig már alig emlékszik a papára – legalábbis a földire –, hiszen amikor elment, csak négy éves volt. Vajon milyen lesz viszontlátni? Az orvosok már a kocsiban ülnek, hogy odasiethessenek a leszálló kapszulához kiemelni a veteránt. A Guiness szerkesztõje is élénken hallgatja a közvetítést londoni lakásából. Az amerikai elnök faxában már átvitelre vár az elismerõ levél orosz kollégájának.

Már csak másodpercek kérdése a kapcsolatfelvétel. A harmadik perc letelte után egyre súlyosabbak a másodpercek. Minden ütés a leghosszabb mutatóval, egy-egy szívdobbanásnak felel meg. A kislány belekarol anyjába, a 8 éves Alex pedig erõsen szorítja édesanyja biztonságot nyújtó kezeit. Már az amerikai elnök sem a faxra gondol, a szerkesztõ sem az újabb rekordra, a lány sem az osztálytársai dicsérõ szavaira. Csönd van. És 15 másodperc elteltével...

Ismét van kapcsolat! A mûszerek rendben. A sebesség a megfelelõ. A szög továbbra is normális. Az ernyõk kinyíltak. Úgy tûnik, minden a legnagyobb rendben. De a család errõl még mit sem tud. A család tagjai már legalább 20 másodperce megtagadták önmaguktól a friss, üdítõ levegõt. Mintha csak a hõsnek tartalékolnák. Már 10 másodperce van kapcsolat, amikor meglátják a dicsfényben leereszkedõ Szojuz személyszállító ûrhajót. Micsoda fenséges pillanat! Az emberek egyszerre tapsolni kezdenek. Legtöbbjük szemében néhány könnycsepp jelenik meg. Sikerült! Hát visszatért. Azonban az irányítóközpont munkatársai tudják, hogy gond van. Az ûrhajós pulzusa túl gyors, szíve nem “mûködik” megfelelõen. A csontrendszere romokban. Félõ, hogy földet éréskor eltörik a kar és a lábszár csont. De az orvosok pont az ilyen helyzetekre specializálódtak. Eddig sem volt és ezután sem lesz semmi probléma – gondolják. Sõt. Fenséges nap ez a mai. Dicsõség az orosz ûrhajózás számára. A mérnökök fejében csak most fut át a gondolat: vajon ki lesz, aki újra rekordot fog dönteni?

És hatalmas puffanással, porfelhõvel, gurulással ide-oda. De végre megérkezett. A hõs ûrhajósunk, aki már négy éve volt fönn az ûrben, akinek a családjánál csak az emberiség közös érdeke volt fontosabb, most végre földet ért. Megérkezett. Itt van, a Földön!

Hiába a gyors mentõ, most elõször az embertömeg megelõzi az autókat. Család, rokonok, barátok és érdeklõdõk... Most már a mentõsök is. Mind ott vannak. A feleség az ajtóhoz engedi kisfiát. Hadd lássa õ is közelrõl, amikor a szakemberek kinyitják az ajtót.

De nem lát mást, csak egy holttestet... Nem ilyen szótlan apára emlékezett.

Hogy mi történt? Újabb haláleset. Illusztrációnak szánt történetemben arra próbáltam rámutatni, hogy bár a súlytalanság is sok veszélyt jelent, a földet érés nem kevesebbet. Igaz, az ûrhajók fejlõdhetnek. Hiszen már dolog szinte “becsapódni” és más guruló kerekeken landolni, mint egy repülõgép. A három perc – ami ugyanolyan megterhelõ (gondolkoztam is, történetünk fõhõse ne ebben az idõben haljon-e meg; végül az írói hatás miatt lett aztán a fentebb olvasható változat) – azonban még a legmodernebb mai technikával készített ûrhajóknál is hasonlóan kibírhatatlan. Gondolom. Még sohasem próbáltam. Sajnos.

Tehát az ûrben, pontosabban a súlytalanság körülményei között nem ajánlott túl sokat tartózkodni. Hiszen ha meg nem is halunk, azért néhány hetet igénybe vehet a felépülés (a rekordidõ egy hónap volt tudtommal). De mindez a technika fejlõdésével kiküszöbölhetõ. Akkor hol a baj?
 

Ha már itt ülnek a számítógép elõtt és sóhajtozva olvassák az Internet oldalait, álljanak föl egy pillanatra. Na, bátran. Kérem!

Felálltak? Neeem? Na jó, tízig számolok: Egy, kettõ, tíz.

Most hogy felálltak, utazzanak el a Marsra! Na, bátran. Kérem!

Ott vannak már? Neeem? Na jó, tízig számolok: Egy, kettõ, tíz.

Jól van, látom ám magukat. Tudom, hogy nem mentek el. Hiszen ott nem olvashatnák tovább eme érdekfeszítõ, agyi idegpályákat megmozgató és azokat adrenalinnal feltöltõ, tigroid-szemcséket elfogyasztó cikket. A jó cikk megbabonázza az embert. A Marsot hagyja ott miatta. De új fõhõsünk, Tom, pontosabban dr. Thomas Dieter maroknyi csapatával már úton van. (Úgy látszik õ nem olvasta az Önök által éppen olvasott cikket, vagy ha olvasta, inkább a Marsra ment, minthogy végigolvassa.) Nem baj, majd megjárja. Ha-ha-ha.

Szóval a csapat: Tom, Mary – Tom menyasszonya – (a Marson akarnak megházasodni), Mulder és Scully (jobb híján; õk már egyébként olvasták ezt a cikket és nagyon tetszett nekik; õket nem fogom bántani, megígérem).

Hogy teljesítsék a küldetést, nem tellett pörgõ ûrhajóra. Ez nem is olyan lényeges, hiszen az elõzõ programok során is ilyen hajóval utaztak az asztronauták. Az õ feladatuk azonban különleges: a harmadik misszióként meg kell kezdeniük a bázis kiépítését. Persze csak 300 négyzetméterrõl van szó (könnyebb elképzelni 3x10-nek). Gyakorlatilag egy sátor – felfújható, új anyagból, amit a Nemzetközi Ûrállomáson kísérleti modulként már kikísérleteztek. Ebben a sátorban kísérleteznek a magok elültetésével, a termelés beindításával. Mivel több évre maradnak, ezért várhatóan több hasonló sátrat is építenek majd. Szerencsére mindent magukkal hoztak. Meg aztán ott várt rájuk az az ûrszonda, amit tartalék eszközökkel küldtek a Földrõl két évvel indulásuk elõtt. A feledhetetlen zászlókitûzés, a szimbolikus, ám elhagyhatatlan “szertartások”, mint a nagy mondat elmondása. Aztán a munka. Telnek a napok, hetek, hónapok. A harmadik hónap ötödik napján készülnek el a sátorral és a növényekkel. Most már Isten kezében van a kísérlet. Vajon hoznak-e termést, magvakat? A sátor elkülönített részében lévõ állatkák szaporodnak-e? Egyelõre nem.

A harmadik hónap utolsó napján történteket a tévék – már megszokottan – “élõben” (tizenkét perces késéssel) közvetítik. Az esküvõi szertartás. A Mars elsõ keresztény jelképe, a kereszt most már ott virít a sátor mellett a vörös homokban. Az ûrhajósok szkafanderükben mind a kereszt mellett állnak. Scully eredetileg ügyvéd, az utazás elõtt egy néhány hetes tanfolyam (protekció) elvégzésével jogosulttá vált például az esketésre. Mindenki boldog. És a két IGEN elhangzása után 12 perccel a Földön is könnyeznek a nézõk. A nézõk, akik lélekben az ûrhajósokkal vannak.

Még jó, hogy Scully orvos – pontosabban szeret boncolgatni –, mert két hónap elteltével kiderült, szükség van tudására (pontosabban tapasztalatára lenne szükség, de az neki ilyen témában nincs). Kiderült, hogy a nászéjszakát siker koronázta.

A legénység természetesen nem hagyhatja el a bolygót, Mary pedig nem akarta elvetetni a gyereket. Most ez már aztán érdekes. Apja miatt német nemzetiségû lesz a kicsike. Se nem japán, se nem amerikai, ráadásul nem is orosz. Német!

Ugorjunk egy kicsit az idõben: megérkezés utáni elsõ év vége. Mary nem mozoghat, mindjárt szülni fog. Scully az egyetlen, aki segíthet. De egy rutin szülés az nem gond. Bár szülészeti ultrahang nem volt az ûrhajón, és még a baba nemét sem tudják, a szüléseknek csak a legkisebb hányadában kerül sor komplikációra.

A Földön.

De most a Marson vagyunk. A gaz író pedig izgalmakat szeretne bevinni a történetbe. Bár ne kellene! De sajnos ez történetem célja.

Gond van a tolófájásokkal. Nem rendszeresek, túl mások, mint amiket a Földrõl mondtak. Nem igazán lehet meghatározni, csak mások. Kérdés a Földnek. 32 perc múlva már tudják a választ. Császármetszés altatással. Ugyan, Scully ezzel is meg tud birkózni. Egy ilyen nõt a hivatásához mindenre felkészítenek. Még erre is? Nem, de a magabiztosságra igen.

Eljön a szülés pillanata. Óvatosan felvágja Mary hasát. A lassan csörgedezõ vért Mulder felitatja. Tom közben pedig forró izzadságcseppekkel itatott arccal feleségét nézve simogatja annak haját, arcát, kezét. Mintha csak bíztatná. És valljuk be, bíztatja is. De nem csak Maryt, önmagát is. A méhfal felnyitása után Scully benyúl. Megtapintja a kicsit. Ott van. Rugdalódzik. Az elsõ marsi gyermek hamarosan világra jön, õ már az “emberiség bölcsõjén” kívül született.

Úgy tûnik, minden rendben.

A Földön a mûtétet nem lehet látni. Pontosabban csak egy kamera veszi a jelenetet. A kamera pedig csak Scullyt mutatja. Ha majd a kezében lesz a gyerek, elõször az emberiségnek kell megmutatnia. Néha Mulder keze is fel-feltûnik amint a “doktornõ” homlokáról törli a verejtéket.

Scully benyúl, óvatosan megfogja a gyermeket. Kiveszi Mary hasából és felmutatja a kamerának.

A Földön még csak annyit látni, amint Scully bólint Tom kérdésére. (A Földön még nem tudják, hogy a gyerek megszületett, hiszen a rádiójel még nem érkezett meg.) A kérdés az volt, hogy vajon él-e a gyerek. A bólintás után egy Hál’ Istennek! sóhajt lehetett hallani, miközben a kommentátor folyamatosan beszél a Marsról és a szülés jelentõségérõl.

Néhány perc elteltével a földlakók egy kézi kamera jeleit láthatják. Mulder ugyanis a gyermek felmutatását más szögbõl is meg akarja örökíteni. A színes, és egyébként is élvezetesebb kamera sokkal jobb és részletesebb dolgokat mutat. Így tûnik fel a mûtét során elõször Tom és Mary arca. Mulder arca továbbra sem látható. Mindenki feszülten figyel. Mulder kamerája Tom arcát mutatja, amint kommentálja az eseményeket. Az esetleges gyermek nézõk miatt ugyanis nem mutathatják a vágott sebet. Tom kommentál:

Scully benyúl, óvatosan megfogja a gyermeket. Kiveszi Mary hasából és felmutatja a kamerának.

Ekkor Tom elájul. Mulder eldobja a kamerát, úgyhogy a Földrõl átkapcsolnak az automatára.

A gyerek egy torzszülött mutánsra hasonlít a legjobban. Kis, összezúzott koponyája, egyetlen, kicsiket rúgó lábikója, félig kinõtt kezei és nem utolsó sorban 20 centis testhossza borzalommal tölti el még az acélidegzetû Scullyt is. A lényt Mulder felé dobja, és azt mondja: “Mulder! Vidd ezt a laborba, ki kell elemezni! Olyan undorító, mint egy földönkívüli.” Mulder elkapja és elõkészített fekhelyére teszi a már csak néhány másodpercet megérõ kicsit.

Ifjabb Thomas Dieter (mert utólag kiderült, hogy fiú volt) valóban földönkívüli volt. Az elsõ.

Történetemben és az egész cikkemben csak arra akartam rámutatni, hogy a Mars gravitációja túl kicsi ahhoz, hogy ott generációkon keresztül fenn lehessen tartani a földi életet. Hiába fejlõdik a technika, a Mars gravitációját belátható idõn belül nem tudjuk megváltoztatni.

Egy amerikai ûrrepülõn végrehajtott kísérletben a súlytalanság körülményei között a fellõtt tyúktojásokból csak azok az egyedek fejlõdtek ki – és keltek ki –, melyekben már itt a Földön kialakult az ún. vezérfonal (vagy vezérsugár, fõtengely), ami a majdani gerincoszlop elõdje a magzati korban. Késõbb ehhez a gerincoszlophoz igazodnak a többi szervek és végtagok. Kiszámíthatatlan az, hogy mi várható akkor, ha egy ilyen “majdani gerincoszlop” csak a harmadára nõ meg a kis gravitáció miatt. Ne feledjük: a Föld nevû bolygón élõ törpék normális mérettel születnek, hormonális gondok miatt nem nõnek megfelelõ méretûre. Azonban a gravitációs gondokkal mindeddig nem számoltunk.

Kérdés, hogy tudunk-e.

Nem érdemes újra megcélozni a Vénuszt? (melynek gravitációja gyakorlatilag a földivel egyezik meg?)
 

Horvai Ferenc