Amiért annyi mindent érdemes lenne még megtenni

Mk 9.1-9 Aztán még hozzáfűzte: „Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik nem halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő országát.” Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból.

A Márk evangéliumból ma a színeváltozás szakaszát olvassuk. Az első vasárnapon azt mondtuk, hogy a nagyböjti vasárnapok evangéliumi részleteit lehet ajánlott eszközként magunkra vonatkoztatni. Így az első vasárnapon a sivatagot, mint az Istennel lehetséges találkozás helyét kerestük saját életünkben.
Ma egy másik találkozás lehetőségéről szól a Márk evangélium. A kiválasztottak találkozása ez a Megdicsőülttel. Két kérdés mardos belülről mindannyiunkat. Lehetséges-e ez nekünk, a szürke, nagyon is hétköznapi tanítványoknak, hiszen Jézus is - még a szűk tizenkettő közül is - csak hármat választott ki. Valljuk be, kicsit bosszantja demokratikus érzületünket, ha így kiemelnek, és főleg, ha másokat emelnek ki.
A másik kérdés az, hogy ha mégis megtörténik velünk a csoda, mi legyen azután?
Egyik sem könnyű kérdés.
Az egyháztörténetből, a szentek életéből, a misztika nagyjainak önéletrajz-írásából igenis tudjuk, hogy a mai Földön is vannak Tábor-hegyek. Amikor az ember felfelé, a mennyre zárt égre néz, vonzódását az átlátszatlannak tűnő kárpit felé avval is kifejezi, hogy az égre nyitott közösségeket mindig hegyre telepíti. Ennek az építkezési formának kettős, jelképes és nagyon is valós vonatkozású következménye van: rálátás bizonyos távolságból a földi dolgokra, és közelebb kerülés az égi dolgokhoz. Jézus óta a menny kárpitja megrepedt, a nyílást kíváncsi tekintetek kutatják. Vágyuk: ha csak egy pillanatra is, de "átnézhessenek". Többnyire mindenkinek vannak Tábor- hegyi pillanatai, amikre vissza lehet emlékezni, ahol jó volt Jézussal lenni, ahonnan nem feltétlenül kívánkoztunk vissza. Jézus előttünk fénylett, más volt, mint a templomokban, a képeken.
Nehéz erről beszélni, és az egész olyan valószínűtlen mindenki más számára is, mint amikor a mai evangéliumot olvassuk. Álmodták volna az egészet a tanítványok vagy részegek voltak, szuggeszció áldozatai? Valahogyan hasonló módon tekintenének mindenki másra a mai világban is, amikor akárki saját tapasztalatát elmondaná. Pedig vannak féltve őrzött tapasztalataink, melyek elevenen égnek bennünk, számunkra felejthetetlenül átsütnek azokon a fátylakon, melyek a tábor hegyek csúcsait előlünk is, mások elől is többnyire takarják.
Talán nem is azért kaptuk, hogy dicsekedjünk velük, hogy sokat beszéljünk róluk. Ha használt volna az ügynek, Jézus sem tiltotta volna tanítványainak a továbbadását. Ezeken a hegytetőkön talán mi is előre kapunk valamit abból a lehetségesből - horgonyhelyet a viharokban -, amiért annyi mindent érdemes lenne még megtenni itt lenn, a lapályon, a nem fénylő fehérek világában, a felhők által takart örök ég alatt.

-DI -