Semmi sem elég drága az örök létre

Illusztráció: D.Hoffer Erzsébet
Mk 9.37-42,44,46-47 „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” Ekkor János szólalt meg: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött a nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ha csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, megkapja érte a jutalmat. Ha viszont valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék. Ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb félszemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni,
Viszonylag könnyű dolga van a kommentátornak. Az üzenet egyértelmű: semmi sem elég drága ahhoz, hogy feláldozzuk az örök boldogságért.
Ahány ember, annyi fajta élet. Isten "személyre szabja" a dolgokat. Minél öregebb, annál inkább látja ezt az ember: mindenki másnál, csak saját magánál nem. Még szerencse, hogy mások is vannak a világon, akik engem látnak másnak.
Az öregség félig megoldani látszik a dolgokat: rájövünk, mennyi minden felesleges, nélkülözhető, és csak egy a fontos. A halálra készülődő az idővel növekvő arányban úgy röpíti ki a szemétbe a dolgokat, hogy ha kezébe kerülne szeme-lába, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül kidobná a kukába, ha ez a feltétel. Olvasva ugyanezt, megbotránkozunk. Élve pedig foggal-körömmel ragaszkodunk. Pedig mindenünk, amink van, kísértésbe vihet. Mindenki, aki "külsősként" lát bennünket, segítségünkre lehet.
Bonyolítjuk a dolgokat egy hónappal a halottak napja előtt. Ki az én ellenségem? És ki nem? A válasz nagyon egyszerű: egy pohár víz, egy falat étel, egy jó szó, egy mosoly, egy simogatás, egy öltözet ruha, egy vigasztalás, egy elfogadás.
Hogyan fogynak lehetőségeink a megbékélésre, de főleg a felejtésre! Mert megbocsátani mint áldozat, még csak tudunk. De elfelejteni, ami velünk történt, az nem megy, s hordjuk magunkkal mint pótlábat, pótszemet.
Félek az ítélettől, hogy nem voltam elég nagylelkű, nem voltam elég tékozló, noha volt, mit elvesztettem, volt, mit Isten kidobott helyettem. Könnyül és gyorsul a kocsi, s ki tudja hová érünk csonkán, bénán, süketen és vakon Illés szekerén?
- DI -